Kossuth Lajos levele – Zeyk Saroltának

Az agg férfi szerelemre gyulladt a majdnem gyermeklány iránt. Ennek az igazán „romantikus” vonzalomnak lehetünk tanúi a költői hangulatú levelet olvasva.

    1885. május 2.

    Ápril 23-kai leveledben van egy szívélyes szó, – a szeretet szava, melyet megilletődött szívvel köszönök neked édes angyalom. Mennyi jóságnak kell lenni a Te fiatal szívedben, hogy engem szegény örömtelen öreget életem borús végalkonyán ily derítő napsugárra méltatol. Légy meggyőződve kedvesem, hogy jóindulatodat – engedd, hogy szeretetnek nevezzem – mély érzéssel viszonzom s fogom viszonozni utolsó percéig azon maroknyi napoknak, melyeknek terhe még a földön reám méretett.

    Leveledet olvasva újra elgondolkoztam – mint már sokszor tevém – afelett, hogy tulajdonképp minek is nevezhetném azt a vonzalmat, mellyel irántad viseltetem. És eszembe jutott, hogy Te amott a hegyek közt egykoron szép gyöngéd módon leckét akartál nekem adni, a köztünk ott, családias együttlétünk alatt fejlődésnek indult viszony természete felől; s akkor még nem ismerve engem annyira, mint már most ismersz, jónak láttad egyrészt engem emlékeztetni, hogy én nagyatyád lehetnék, nemhogy esetleg elfelejtkezzem a határról, mely engem a roskatag vén embert, főleg a serdülő leánytól elválaszt (mosolyogtam e lecke felett, mert – fájdalom – sokkal keservesebben nyomja vállaimat az élet súlya, minthogy emlékeztetésedre szükségem volt volna), másrészt meg biztosítani akarván magadat az ellen, nehogy valamiképp félreérthessem irántam tanúsított jóindulatodat, a geometriához folyamodtál, s kivonalaztad papíron a szeretet különböző nemeit, melyek mind egy pontból erednek, de jobbra balra szétágaznak, úgyhogy minden vonal a szeretet egy-egy nemének jelképe, de mindegyik más és másféle, mindegyik más és más természetű.

    Emlékezz a „geometria descriptive” ez érdekes gyakorlatára, – mely oly komolyan eszes volt, hogy mindig eszembe jut?

    Ha emlékszesz, hát tán arra is emlékezni fogsz, miként én egykor későbben azt mondtam neked, hogy igaz, azok az elágazó vonalak eltérnek egymástól, de mind egy pontból ered, hát nekem valóban úgy tetszik, hogy én nemcsak egy vonallal vagyok hozzád csatolva; abban, amit irántad érzek, mindegyik vonalból van valami, van atyai, van testvéri, van baráti; van mindenféle, de mind épp oly tiszta, mint aminő hő. Hát biz annak nevét én nem is tudom, s ez a nemtudás eszembe juttatta az ír költőnek (Moore-nak) egy apropos dalát, melyet – ha nem csalatkozom – egyszer el is mondtam neked magyar prózában – most pedig feleletül ama kérdésre, mit az irántad érzett vonzalmam nevére nézve fentebb felvetettem, ideírom Neked egy versszakát Moore saját szavaival: előrebocsátva, hogy a szeretetnek, melyet érzés jelzésére e szó: „barátság” nem alkalmas, mert hideg; e szó „szenvedély” szintén nem, mert az múlékony, ezt írja szeretetéről:

Imagine something purer farí
More free from stain of clay
Than Friendship, Love, or Passion are
Yet humen still, as they,,
And if thy lip, for love like this
No mortal word can frame
Go ask of Angels what it is,
And call it by that name.

[Képzelj valamit, ami tisztább
és földi szennytől szabadabb,
mint a Szerelem vagy Barátság,
de mégis emberi marad,
és ha erre lelked halandó
szót ajkadtól hiába esd,
mi az, kérdezd az angyaloktól
és aozn a néven nevezd.

    /Szabó Lőrinc fordítása/]

    Ilyen az a szeretet, mellyel én jóindulatodat viszonzom, édes kedvesem! Az a szegény öreg ember, aki így érez irántad, kis idő múlva már nem lesz egyéb Neked, mint egy homályos emlékezet, melyre elmosódás vár. Így hozza azt magával a természet örök törvénye. Nem zúgolódom ellen. De én áldom a végzetet, hogy nekem hányatott életem késő estéjének borús egére reá lövellte azt a derítő napsugarat, ami Te vagy. Isten áldjon meg szeretett kedves gyermekem.