Arany A. László: A felvidéki magyarság néprajza
- Részlet -
A néprajzi értékű Felföld magyarsága földrajzilag három csoportot alkot: a pozsonyi, a Nyitra vidéki és a keleti csoportot. A kétnyelvű községek magyar szórványai nagyjában ezek körül csoportosulnak, és csak kevés fekszik ezeken kívül.
A pozsonyi csoporthoz Püspöki, Szunyogdi, Vereknye tartozik, továbbá a főrévi, a dénesdi és a torcsi magyar kisebbség. E csoport falvai nem a szó szoros értelemében vett falvak. Pozsony közelsége s a jó összeköttetés miatt inkább polgáriasodott, nyugati jellegű települések ezek, amelyek a város mezőgazdasági szükségletének ellátására rendezkedtek be. Gazdaságai belterjes gazdálkodásra berendezkedett, korszerűen vezetett mezőgazdasági üzemek. Bizonyos paraszti jelleget azért még megtartottak. Tárgyi művelődésben, építkezésben, ruházatban, gazdálkodásban teljesen polgáriasultak. Egyetlen megmaradt szabad tűzhely őrzi csak a régi építkezés emléklét, egy-két kulcsra járó falakat a régi mesterkedést. A legöregebb férfiak felöltik néha a testhez álló, fekete zsinóros, magyaros nadrágot és kis fekete kabátot. Kitartóan viselik a „kosút-kalapot”. Elég magas, szélesebb, szegett karimájú kalap ez, amelyet Érsekújvárott szereztek be. Most már ezt is elhagyják, mert nehezen szerezhetik be. A nők öltözete a megszokott, félig városi, félig falusi öltözet, széles szoknyából és bő blúzból áll. Régebben is a városi divat leszállt darabjait viselték. Blúz helyett az ún. „majkát”, a sonkaujjú blúzt viselték. Minden 30-60 éves asszony azonban hű ragaszkodással őrzi régi főkötőjét, hogy abban temessék el. A fiatalok öltözete teljesen városias. A hagyományos gazdálkodás nyomait, csökevényeit a hátsó udvarban találhatjuk még meg. Ilyen az aprított fa elraktározásának régi módja, a „csökbagla”. Ilyen még a fonott sövény és a fonott sövény mezőkapuja, a burgonyaverem, a gyér nádfedés stb.
Ami mégis közösségbe tömöríti e falvak lakóit, az a szellemi hagyomány, a sajátos és egységes rendszerű nyelvjárás, mely a dunántúli és elsősorban a nyugati nyelvjárásterület sajátságait mutatja. Leginkább szembeötlő sajátsága ennek a nyelvjárásnak erősen í-ző, ö-ző jellege, pl. a fíkető, rímisztő, neköm, feszös, hiszöm, gyerekököt, möllik, lössz stb. szavakban.
Számban és néprajzi értékben is legjelentősebb a Nyitra vidéki magyar községek csoportja. Kisebb részük az Aranyosmaróti járásban fekszik; így: Ghymes, Kolon, Lédec, Zsérc. A községek nagyobb hányada: Bábindal, Béd, Berencs, Kiscétény, Csehi, Geszte, Gelencsér, Egerszeg, Királyi, Lajosfalva, Menyhe, Alsóbodok, Pográny, Alsócsitár, Vicsápapáti a Nyitrai járáshoz tartozik. Néprajzi szempontból még több kétnyelvű községet sorolhatnánk e csoporthoz. A Nyitra vidéki csoport művelődése szellemi és tárgyi téren is ősi jellegű. Maga a település is honfoglalás korabeli, a X. század első feléből származik. Erről tanúskodik a szomszédos községek neve is, mint Tormos, Molnos, Üreg, Lapásgyarmat stb. A múltban történtek eltolódások. Magyar községekbe szlovák lakosság telepedett. Viszont magyar lakosok eredetileg szlovák községekben telepedtek le. A népi művelődés ugoros-magyar jellege azonban mégis erősebb, mint a magyar népi művelődés bármely más területén. A Nyitra vidéki magyarság életét ma is az íratlan hagyományos művelődés, a népi jogszokás irányítja. Ezek a hagyományos törvények egységes, gazdagon viszonyított és viszonylag állandó normát alkotnak, amelyek hagyományos életforma megtartására köteleik az egyedet. E hagyományos ténykedésekből sok csak néha-néha, esetleg csak évenként ismétlődik meg, mégsem hull feledésbe, mert a hagyományos életformák és törvények erősen gyökereznek a nép ösztönében és tudatalattiságában.
A Nyitra vidéki magyar nép hagyományos életformájának, szellemi és tárgyi művelődésének rendszere többnyire megbonthatatlan, bár a magyar falvak körül és között szlovák falvak fekszenek. Hogyan lehetséges tehát ezt a települést a magyar népi művelődés ősi, archaikus területének minősíteni? Ezt a valóságot éppen az idegen, szlovák környezet megőrző hatásának tulajdoníthatjuk. A szoros, követlen érintkezésnek mégis van nyoma. Szlovák elemeket, motívumokat találunk a magyar népi élet minden megnyilvánulásában, szokásaiban, nyelvében, énekében, játékában, öltözködésében, díszítésében és gazdálkodásában.
Az ily módon felhasznált idegen elemek mint különös, sajátos és rendkívülien ható, rendszeren kívüli elemek emelik a magyar népi megnyilvánulási lehetőségek gazdagságát és hatékonyságát. Egyben a magyar nép teremtő képességét dicsérik. A magyar nép az idegen értéket és lehetőségeket felértékeli, és sajátos irányú átalakítás után felhasználja. Ugyanilyen a viszony a népi művelődés és a magas művészet közt. Fejlődőképes, ugoros-magyar művelődés ez, de egyben európai is. Ugoros, sajátosan magyar szerkezetében, felépítésében, szemléletében, de európai motívumaiban, elemeiben. Így van ez az egészséges, fejlődőképes falvakban. A gazdasági és szellemi elhagyatottságban tengődő községek némelyikének ellenállóképessége azonban csökkent, s szerkezetében megingott. Az ilyen községekben széthullóban van a hagyományos művelődés és a hagyományos norma.
A hagyományos magyar népi művelődés kincsének, a magyar nyelvnek egyik legjobban megőrzött területe Nyitra vidéke. Falvak nyelvjárása két csoportra oszlik. Egy kisebb csoport, amelynek magva Gerencsér, a köznyelvi ajakhangú rövid ao-t és nyílt hosszú á hangot ejt. Sajátosabb a többi község nyelvjárása. Ezek az ómagyar nyelv több szerkezeti sajátságát őrizték meg. Rövid nyílt á hangot és ajakhangú hosszú â hangot ejtenek. Nem hasonult például a vol-, vel rag, pl. házvol, kézvel alakot mondanak. Megmaradt az eredeti lativuszi rag az ilyen estekben: mânyikânyi mëk (a nagymamához megyek) és így tovább. E nyelvjárások még sok érdekes ismeretet nyújtanak a magyar történelmi nyelvtannak.
A nép szellemi és tárgyi arculata a népdalban sűrűsödik össze. Neves népdaltudósaink, Kodály és Bartók már rég rámutattak a Nyitra vidéki magyar népdal ősi értékeire. E stílus mellett újabb és stílus is kifejlődött az ősi stílus továbbfejlődéseként. A hatóerők itt is történelmiek és környezetiek, illetve gazdaságiak. Már eddig is észrevették, hogy a népdal tárgyköre vagy alkalmi volta szerint körökbe csoportosítható. Az eddigi munkák azonban alig vették észre a népdalállomány alkati egységét, szerkezeti és funkcionális egységének kapcsolatosságát. A Nyitra vidéki népdalállomány ebben a kérdésben új és értékes bizonyítékokkal szolgál majd. A Nyitra vidéki népdalt formáló törvények és a magyar népdal viszonya a szlovák népdalhoz az általános részben ismertetett szociológiai törvényességek szellemében alakulnak. Ugyanezek a törvények határozzák meg viszonyát az egyházi és magas, illetve városi zenéhez. Ezek nyomására szerkezeti eltolódások jöttek létre, s kialakult az új magyar népdal stílusa. Mindez azonban a szerkezeti és fejlődéstani törvények szellemében mint szerves, önálló fejlődés valósult meg, nem pedig mint idegen hatás és szolgai átvétel.
Erősen és elfajítólag hatottak a népies műdalok. Ez a hatás azonban csak a férfiaknál általános. A katonáskodó és idegenben járt férfiak sok idegen művelődési elemet, de főképpen nagyon sok népies műdalt hoznak a faluba. A legények is csak ezt a vegyes, inkább műdalállományt ismerik. Az asszonyok közül megint inkább csak az öregebbek ismerik a régi stílusú dalokat. A fiatalabbak s a leányok dalismerete szegényebb, de hagyományos jellegű. Ezek dallamának ősiessége mellett a szövegük szerkezete is ősies. Gyakori a kétütemű, nyolcszótagú verssor, az ősi nyolcas. Még gyakoribb azonban az ősi tízes, tizenegyes népdalsor. A Nyitra vidéki nép szereti a balladaszerű énekstílust, s ez bizonyos értelemben még ma is fejlődésben van. A régi állományt új dalokkal bővíti a nép. A ballada ösztönös szeretete okozza, hogy átvesznek minden balladás jellegű dalt, legyen az sláger vagy idegen nemzet dala. Ezek természetesen átmennek a magyar zenei lélek kohóján, s megújulva jelennek meg. A Nyitra vidékén található balladák a magyar népi művelődés egységét bizonyítják. Nagyjából megtaláljuk itt a magyar népi művelődés balladaállományának legnagyobb részét. Néha mások a nevek, megváltozott a tárgy, s átszövődések is keletkeznek. Általában azonban megállapíthatjuk, hogy a szöveg és a dallam művésziessége szempontjából csak a székely és a többi peremövezeti népballadák vetekedhetnek a Nyitra vidékivel. Legismertebb s már feldolgozott ballada a régebbi stílusú, kb. a XVI-XVII. századból származó Fehír Aszló és Sárfodor Pálné balladája. Az újabb keletű balladák közül eddig a következőket sikerült lejegyezni: Sóki Bíró Ilona, Bálint vitéz, Farkas Julcsa, Horvát Jolán, Szűcs Marcsó, Magyar János, Ispotályban, Ajk faluban…, Balás Sándor, Horvát Lidi, Bíró Katica, Aranyos Mariska, Szomorú hírt hoz az újság, Nagy Menyhébe…, amott a magos hegyen…, Legény, legény…, A vadász és a lány. Találunk ezek között bujdosó-, betyár- és víg balladát is. Amint látjuk, Petőfinek a néphez leszállt költeménye itt is megtalálható. Mint másutt, itt is érvényesült ezen a nép művészi formalátása és átépítése. Strófákban is gazdagabb.
A balladákat nem ismerik minden községben. Némely községekben már alig egypáran ismerik őket, s ezek is inkább az öreg asszonyok. Többet ismernek a falu szegényei, zsellérei. Ezek, úgy látszik, általában többet énekelnek és szívesebben is. A gazda asszony, vagyis a módos gazda felesége nem szívesen vallja be énektudását. Legalábbis nem találja illendőnek idegen és nyilvánosság előtt énekelni. Több balladának gyakran csak a töredékét ismerik a nótafák. Ilyenkor prózai befejező mondattal jelentik be a ballada tragikus kimenetelét.
A Nyitra vidéki magyar nép művészete sokrétű, sokoldalú anyagban és formában. A történelmi és a történelem folyamán kialakult magyar díszítőművészet kötelező szerkezetén és keretén belül megtaláljuk itt a magas művészetet és az idegen művészet elemeit, motívumait is. Azonban mint másutt, itt is a hagyományos magyar művészi törvények formáló ereje alakítja ezeket építőkövekké.
A népi művészkedés a mindennapi vagy ünnepi szükségleti darabok díszítésében merül ki. Ezért a népi művészetnek itt is gyakorlati jellege van. Ezekben a művészeti megnyilvánulásokban testet ölt a Nyitra vidéki nép nemzeti és faji jellege, történelmi és szociális múltjának és fejlődésének alkati eredménye. E nép lelkületében erősen vallásos. Áhítata megtestesül szellemi és tárgyi megnyilvánulásaiban is. Díszítőművészetében sok a templomi motívum. Azonban mint minden művészi megnyilvánulásban, itt is csak a motívumokat kölcsönözte. Maga az egységes díszítés sajátos, magyaros alkatú. A művészkedés minden ága gazdag fejlődésben van. Nincsenek ismert, messze híres művészeik, mert hiszen mindenki művész tágabb értelemben. Szinte kötelező a művészkedés bizonyos foka. A leányok és asszonyok maguk hímzik művészi díszítésű ingüket, a legények is maguk faragják a díszes mosófákat és guzsalyokat.
A népi művészetet jellemző mozzanatok itt érvényesülnek. A díszített tárgy minidig gyakorlati értékű, anyaaga erős, szép, házilag készített, technikája fejlett, alakja megfelel gyakorlati küldetésének.
Az iparosodás foka alacsony. Csak a gyári alapanyagok felhasználásában jelentkezik, s elvétve használják csak a gyári díszítő eszközöket az otthon elkészíthető eszközök helyett. A városi magyarság esetleges helytelen irányú érdeklődése a jövőben veszélyezteti e művészetet, de a szakszerűen és gondosan irányított háziipar kifejlődése sok gazdasági válságot oldhatna meg.
A Nyitra vidéki népviselet hagyományos szerkezetű. Ez a szerkezet különbözteti meg a szomszédos népek viseletétől, s ez annyira jellegzetes, hogy a kevésbé avatott szem is teljes biztonsággal megkülönböztetheti az idegen népviseletektől. Az istendicséretnek egyik gyönyörű formája ez a népviselet. Elsősorban a templom számára készül, Isten tiszteletére és dicsőségére. A templom hajójában hagyományos rend szerint helyezkednek el a hívők, s itt bontakozik ki a gyönyörű viselet teljes pompájában. A templomba igyekvő asszony és leány komoly lépteit hímes kehelyként övezi az ünnepi viselet. Az esős napok hímes, fehér-piros csíkú lepedőbe burkolt asszonya a próféták korának ős erényű, magasztos, nehézkes, komor alakja.
A nők viselete megkülönbözteti a leányt, menyecskét, gyerekes asszonyt, idősebb asszonyt és az öregasszonyt. A viseletnek megvan a szexuális és esztétikai szerepe is. A cifrán „felkötösztetett”, öltöztetett nők ünnepi viselete barokkos jellegű. A gazdagon díszített egész vagy félingre 5-6 szoknyainget öltenek. Felülre kerül a díszes anyagú és gyakran költői nevű felső szoknya, erre pedig a ruha (kötény). Az ingre „cintanyéross” vagy más „síkval” díszített „füles pruszlikot” öltenek. Erre kerül végül a díszes „százlyukuó” vagy „szőrkeszkenyő”. A nyakat hátul szalaggal összekötött gyöngyfüzér díszíti. A leány feje nyáron fedetlen, az asszony fején díszes fejkötő és keszkenő van. Némely községben nyáron a csizmát félcipővel cserélik fel. Télen az asszony és lány egyaránt vastag rövid kabátot vagy nagykendőt visel.
Legősibb és legbensőségesebb ruhadarabjukat, az inget díszítik a legrégibb és leggazdagabb hímekkel. A díszítések szerkezete egységes és kötelező. Minden kötelező művészi szerkezet közül ez a legkonzervatívabb és legkötelezőbb. Díszítés csak az ujjakon van. Két széles, belül törvényszerűen tagolt csík díszíti az ujjakat. A csík díszítésének legrégibb módja a szövés. Későbbi fejlődési foka a félig szőtt, félig metéléssel, szálöltéssel, esetleg keresztöltéssel díszített csík. Az első díszített csík a „vȧhëgy” (vállhegy). Szövött, írásos laposöltéses vagy keresztöltéses technikával készül. Egy csík az alsó és felső, egymásnak megfelelő, középre néző szegényrészből vagy keretrészből és a kettő között elhelyezkedő központi mintából áll. Az alsó karon található második díszcsík ismétlése a felső csík szerkezetének. Középütt azonban keskeny vagy széles metéléses technikájú központi mintát találunk. A minták gyakran vallási, hiedelmi vagy halotti szimbolikák. Elnevezésük gyakran költői. Az ingujjak végén egyszínű vagy színes, gazdag mintájú vert csipke van.
Régebben az ing díszítése egyszínű volt: fekete, sárga, sötétkék vagy piros. A színek községenként váltakoztak. A politikai körülmények néprajzi jelentőségét bizonyítja a Nyitra vidéki népviselet. Hogy az öltözetbe bevihessék a nemzeti színeket, a sokáig egyszínű hímzés tarkulni kezdett, míg végül a községek egy részében tobzódó, pompázó színgazdagságba torkollott. Természetesen ezt a fejlődést a politikai körülményeken kívül más tényezők is elősegítették.
Külön figyelemt érdemel a mérhetetlen munkát igénylő ágyonvaló. A menyasszonyi ágytakaró s a halotti lepedő ez. Házi vászonból készül. Díszítése laposöltéses és metéléses mintákkal gazdag csíkokból áll. A minták többnyire halotti szimbolikák. Nem minden faluban készítenek ilyen ágyanvalókat. Kalon község fehérhímzéseiről híres. Mintái (pl. az ötágótalega, pávofark stb.) bámulatos szépséggel kérkednek. Gazdag fehér hímzés díszíti a fejkötők csokrát is.
Egy-két ősi jellegű varázskép kivételével a húsvéti hímes tojásra a fehér hímzés mintáit rajzolják, illetve írják. Az újabb stílust a virágos tojásminták vagy legújabban a cserepes minták képviselik.
A férfiak közül már csak az öregek viselik a sötétkék vagy gyakrabban fekete zsinóros nadrágot, ugyanolyan színű magyaros pitykés lajbit, sötét, testhez álló kabátot, fekete nyakkendőt, kalapot és csizmát. A fiatalabbak testhez álló csizmaruhát viselnek. Zsérén még általánosnak lehet mondani a régi öltözetet, a többi községben azonban már többé-kevésbé eltűnt. A férfidivat teljesen elvárosiasodik. Cifraszűrt is találunk még, de csak a láda fenekén. Esetleg a bakter koptatja az utolsó darabokat.
Nyáron még felöltik a gatyát és nagy néha a metéléssel díszített széles ujjú inget, de ma már legtöbb faluban kiszorította ezeket is a városi szabású ing.
Meglepően gazdag drámai hagyományok élnek még itt. Hagyományos ünnepi szokásokat sorolhatunk ide. Ide tartoznak azonban az elhagyott szertartásoknak a gyermekek játékába leszorult csökevényei is.
Ilyen hagyományos, ünnepi szertartással és művészi tagoltságban díszesek az élet nagy eseményei: a keresztelő, a lakodalom és a temetés. Mindegyiknek megvan a sajátos szertartása, mely párbeszéddel, tánccal, zenével, énekkel és művészettel telített. A templomi szertartások a hagyományos szertartásnak csak csekély hányadát teszik. Tévednek azok, akik értéktelen babonáskodásnak tartják e drámai szokásokat. A hagyományos jogszokások megnyilvánulásai ezek. A lakodalom pl. a hagyományos jogszokás ténykedéseinek sorozata, egyúttal játék, művészet is, s végül szociológiai jelentőségű nagy alkalom. Itt vezetik le a fiatalok egészséges mozgásban, táncban, játékban fölös erejüket, itt szövik a jövő új szálait. Hasonló drámai szokások csökevényei a farsang előtti tananajozás, a sárdózás, a virágvasárnapi villőzés és a suhodás. A párkeresés ünnepének maradványa a „szentivány tyüze”. Hasonló jelentőségű és eredetű maradványok még az ünnepi szokások, a májusi tánc, a legényavatás.
Hasonló szokások csökevényeit megtaláljuk a gyermekjátékok, a leányok és legények játékának egyes mozzanataiban. Játékokban is gazdag Nyitra vidéke. A legismertebb játékok: héjakre, cibulinka, lȧbdȧkisȧsszony, bȧrikakre, cicakre, kenyeret szaggatnyi, cim-cim, gyűrő, kukurecre, búzázás, disznóre stb. A régebbi táncok közül a verbunkost és a juhásztáncot járják még.
Senki sem ismeri még a magyar nép hagyományos gyógyítómódjának egységes rendszerét. Nagyon sok helyen gyógymódot ismer népünk. Tagadhatatlan, hogy vannak közük helytelenek is. Azonban ezek sem értéktelenek. Gazdasági eszközök vagy orvos hiányában legalább a szuggesztív gyógyítás előnyeit biztosítják, és megnyugtatják a beteget.
Sajátos jellege van a népi építkezésnek is. A falvak egységes építészeti jellege eltűnt, mert az újabb házakat már városi stílusban építik. A néprajzkutatóknak legalább 5-10 évvel előbb kellett volna rögzítenie a falu egységes építészeti jellegét. Ez a jelleg azonban megmaradt az egyes házakon és az udvarokban. A házak az utcára merőlegesen állanak. A régebbi házak lehelyezkedése rendszertelenebb volt, és gyakran az utca hosszában húzódtak. Egy-egy udvarban 3-4 ház is sorakozik. A birtokmegoszlás és az elszegényedés bizonyítékai ezek. A régebbi házak még ma is szalmával fedettek. A szalmatetőket újabban cseréptetővel cserélik ki. Az ajtó felett, illetve előtte bolthajtás van. Ez gyakran gazdagon tagolt, oldalt oszlopos díszítésű, barokk ízlésű boltozat. Küldetése elsősorban az ajtó megvédése tűz esetén, s csak másodsorban van művészi célja. Az ablakokat ugyancsak tűz ellen erős vastáblák védik. Ezek már ritkulnak. Az ajtó az udvarból nyílik. Az első helyiséget nagy nyílással ellátott fal választja ketté. Elülső része a pitvar, a hátsó része a konyha. Ebben van a szabad tűzhely, innen fűtik a jobbra-balra fekvő szobák kemencéit, a „siskuót”.
A konyhának nincs mennyezete, hanem boltívesen futnak össze a falak, és egy tág szabad kéménybe torkollnak. A legrégibb házakban kémény helyett csak kürtőt találunk. A szoba jobb oldali sarját a vályogtéglából épített terjedelmes siskuó foglalja el. Az alsó, ugyancsak falból készült padkán, a „tyüszelyen” fekszik a láda vagy koporsó alakú kemence. Nagy jelentősége van ennek a fűtési alkalmatosságnak, mert állandó, egyenletes meleggel látja el a szobát, és emellett még gazdaságos is. A ház végében vannak az ólak és a pajták. A szegényebb gazdaságokban nemcsak a lakóházak szalmafedelesek, hanem az ólak, a pajták is. A régebbi pajták tartószerkezete gerendákból áll, 4-6 földbeásott oszlop tartja bent a pajtában a tetőszerkezetet. A magas, meredek szalmatető majdnem földig ér. A földtől kb. egy méter magasra emelkedik a kőből rakott fal vagy a vesszőből font és sárral tapasztott kerítés. Ezen végződik a meredek tető szalmafedele.
Az udvart az utcától kiskapu (verȇce) és nagykapu választja el. A „verȇce” gerendából összerótt négyszögletes keret, belül a felső részén barokkosan kikerekítve. A félfákat alul, a földhöz közel régi jellegű geometrikus minták díszítik, feljebb, kb. 501-70 cm magasságig pedig domborművű faragott szívek, keresztek, csillagok és levelek. A félfák felső részét és a szemöldökfát vésett vagy fúrott geometrikus mintákkal ékesítik. Ezek néha virágos mintákká sűrűsödnek. Menyhén megtaláljuk a díszes, faragott tulipános kapu maradványait. A nagykapu díszítése csak a deszkakapu felső szélének barokkos hullámú vetületéből áll. A kapufélfának azonban hagyományos, egységes az alakja: ember formája van. Ilyen ember formájú kapufélfát Zsérén találhatunk. Valószínű, hogy a félfák totemszerű eredettét őrzik ezek a csökevényes formák. Újabban magas, zömök téglafalak helyettesítik a kapufélfákat, de ezeken is megtaláljuk az emberfák fejének hagyományos mozzanatát egy nagyobb golyó alakjában. A félvárosi stílusú házakon gyakran találunk vakolatból formált virágdíszeket. A meszelt házfalak alját „elhúzzák”, vagyis ott, ahol a meszelés érintkezik a földdel, színes csíkot húznak. E szerény díszek gondos, takaros csínt kölcsönöznek a fehér falú kis házikóknak. A fal díszítése nem szokásos. Egyedüli nyomát egy zsérei konyha falán találtunk; ez is a húsvéti tojás hagyományos mintájának egyszínű rögzítése volt. Azonban gondos, gazdag cifrákban öntözi fel a gazdasszony a szobát és a pitvart is a reggeli takarítás után. A deszkapadló még nem általános.
III. A szlovákiai magyarság harmadik csoportját az abaűj-zempléni magyar községek alkotják. Hardicsa, Magyarbőd, Pályin és Szalánc községet számítjuk ide. A környékbeli szlovák községekben több ősi magyar település maradványát találjuk. A felsorolt községek az országhatár mentén fekszenek. Földrajzi és közlekedési szempontból egymástól elkülönülve, s egymásról alig tudva valamit és e néhány község. Magyarbőd és Szalánc is színmagyar község.
E községek művelődése hagyományos rendszerű, sajátosan magyar. Sajátos jelleget kölcsönöz e csoport népi művelődésének református volta. Ez főképp a hiedelmek egyszerűségében jelentkezik. Az elszigeteltség és a magyar városi központ hiánya sajátos problémákat vet fel. E problémák a szlovákiai magyarság más népi területén sem ismeretlenek, azonban itt jelentkeznek a legélesebb formában. A házasságkötések vagy a falu szűk keretén belül valósulnak meg, vagy nemzeti, helyesebben faji keveredést eredményeznek. Közvetlen városi eredetű lakosokat alig találunk.
E községek népdalban gazdagok és változatosak. A nép teremtő ereje még fejlődőképes. A dalok pentatonikus, eső dallamú jellege általános. Ezen ősi réteg mellett ott él az újabb népdalstílus is. Különösen a kétnyelvű községek dallamanyaga gazdag újabb változatokban. A magyar népi művelődés egységét bizonyítják itt is a gazdag változatú balladák.
Az egységes és hagyományos rendszerű nyelvjárás Hardicsán és Szaláncon alapjában egyezik a köznyelv rendszerével. Különbség csak Ö-ző jellegében van: pl. embör, lesök, mögyök stb.
Magyarbőd nyelvjárásának rendszere azonban sokban hasonlít Nyitra vidéki nyelvhárások rendszeréhez, illetve a gömöri nylevhárásokhoz. Ajakhangú hosszú â, rövid nyílt á és lány ly jellemzik; pl. látás ván (holdvilág van). Ősi jellegűek a hasonló alakok: jó estvét, üdnep, vaodnaok, késvel stb.
Magas színvonalú e községek tárgyi művelődése. A művészkedésnek különösen két ágában tűnnek ki: a fafaragásban és a szövésben. A fafaragás legszebb értékeit a temetők rejtik. Gyönyörű, hatalmas és magas gonfák (fejfák) díszlenek a sírok fejénél. Keleties formalátású faragásokkal díszesek. A magyarbődi temető sírjainak lábánál még két kisebb gonfa díszlik. Hatalmas, komor pogánysággal merednek itt a komoly méltóságú gonfák százai. Szép faragásokkal díszes és ólommal kiöntött guzsalyt készítenek. Egységes mintával és technikával, „bicskával kirajzolják” a jármot és a képrámát.
A legegységesebb építészeti jellege Magyarbődnek van. A házak mellett mindenütt egységes építésű, alakú és faragású hatalmas, erős kapuk állanak. A házak építésmódja is egységes, mind a sárházaké, vályogházaké, mind a „kócsba rakott” faházaké. A régi házak szalmafedelesek. A városi stílusban épült házak is megtartják a ház belső, hagyományos tagoltságát. Az elsőház után a pitvar és a kamora következik. A pitvarban még ma is megtaláljuk a szabad kéményt. A belső házban már csak ritkán látható a magas ágy és az „ágylepüdő” (szőttes ágytakaró). Már a „kabola” (boglyakemence) is eltűnt. Sok házban a faragó gazda készítette bútor díszlik.
A népi művészet legtökéletesebb kifejezését a szövésben éri el. A régi, eredetibb szőtteseknek sajátos művészeti szerkezetük volt. A díszítés vörös pamuttal történik. A motívumok geometrikus, később virágos jellegűek voltak. Újabban erősen jelentkezik a városi hatás. Elmaradt a hagyományos szerkezet, s tobzódnak a színek. A régi szőttesek a ládába szorultak. Hagyományos formájukban és küldetésükben a falusi szegénység életét gazdagítják. A szőtteseket csíkokra, hímekre szövik. A csíkokon belül vannak a rózsás, virágos (virágcsa), csillagos, koszorús (koszoró) minták. Legfejlettebb technikára vallanak a háromnyomókás és négynyüstös, mintás szőttesek, mint az abrosz, ágylepüdő, kiskendő, hajdka, szakácskendő és vőfélykendő. A szőttes mellett sajátos jellegű még a női hímzés. Egységes szerkezetű díszítésként a női ingváll gajiérkáján található. A varrás, hímzés faja a köröszke (keresztöltés), újabban azonban gyakori a szálöltés és a huroköltés. A varrás mintája: mestörke, tödzés, rózsácska, virágcsa és rozmaring. Színe mindig fekete.
Sajátos népviseletét Magyasrbőd őrizte meg. A többi községben csak a legöregebb és a legszegényebbek viselik a hagyományos viseletet. Fényös lajbi, kitli (testhez álló, négynyüstös, házi szövésű, zsinórral díszített) kabát, négynyüstös forgatott nadrág, vágott szárú csizma volt a férfi viselete. Az asszonyok viseletének darabjai: fejkető, keszkenő, lajbi, vizitke, kabát, illetve szoknya, kötő és csizma. A polgáriasulás folyamata a leggyorsabb és legmélyebbre ható a viseletben.
1941
