Tömörkény István: A költő búja

A polgármester beteg volt, és ennek a híre kiment a tanyák közé is, az emberek sajnálkoztak az eset fölött. Széll Sándor, idekint a Felsőtanyán, verset szerkesztett róla, mert Sándor öreg barátunk költészettel is foglalkozik. Mikor megunja magát, előveszi a tintát meg a tolltokot, és verseket szerkeszt. Különféle verseket, mert hiszen az állapotok is különfélék. Sándor költőtárs olykor csak leírja a verseket a papirosra, de olykor ki is nyomtatja és terjeszti.
Sándort azonban nem szabad összetéveszteni az egykori Hazafi Veray Jánossal, vagy világosi Páger Pállal. Nem efféle kóbor hegedős, hanem rendes gazdálkodó ember, aki a maga földjét munkálja, csak olykor az ekeszarvát fölcseréli a tollal.
De mikor verset szerkesztett a polgármester betegségéről, nem érte be ennyivel, mert ez ilyen esetekben nem is elegendő. Mert ez, mint mindenki tudhatja a katekizmusból, csak az irgalmasság lelki cselekedetei közé tartozik. Ellenben az irgalmasságnak vannak hét testi cselekedetei is. Némelyek ezek közül ma már időszerűtlenek, mint például a rabságba esettek kiváltása. De még járó kötelesség ma is: utasnak szállást adni, éhezőnek ételt, szomjúhozónak italt adni, továbbá betegeket látogatni.
A városokon ugyan manapság már ételt, italt, szállást nemigen adnak ingyen, de a beteget ott is szokás látogatni. A tanyai ember is szokta ezt tenni, de mint sok más dolog, nála ez is másforma, s lelkében szélesebb alapjai vannak az irgalmasság testi cselekedeteinek. Ha beteget látogat, ételt is visz. Könnyű, betegnek való ennivalót. Beteg asszonynak leginkább tyúkhúslevest szoktak vinni a Boldogasszony nevében. De ez csak úgy, odakint történik, egymás közt, s tanyákon. A város azonban messze van, oda nem lehet edényben vinni a főtt ételt, mert útközben kilogyogna az edényből. Oda más kell. Érés idején gyümölcsöt lehet vinni, szép hamvas almát, mosolygó körtét, beszédes barackot. A finom, gyenge főzni való kukorica sem az utolsó. De így ilyentájban, mikor még nincsen érés alatt semmi, ilyesmit nem lehet vinni. Sándor költőtárs tehát megfogatja az udvarban a két legszebb zsenge csirkét, és így fölszerelve indul be a városba, beteget látogatni.
Ünneplő ruhában viszi Sándor a két pár csirkét, és beteszi a konyhába. El nem fogadása halálos sérelem volna. Aztán Sándor beljebb óvakodik a szobákba, és fölkeresi a beteget. Sándor lelkileg igen meg van indulva, és csendesen, vigyázva lépeget, mint odakint mondják: hakkal jár. Beszélget, hozza a tanyák népének üdvözletét a beteghez, s orvosságot ajánl, mert beszélhetnek a doktorok, amit akarnak: ilyen esetekben csak a szénamurvafürdő az igazi. Az pedig van a padláson elég, majd küld.
Sándor így gyakorolván az irgalmasság testi cselekedeteit, jobbulást kíván, erőt, egészséget, Isten áldását, s elkezel a betegtől. Távozásában vidám arcot mutat, mint illik is. Csak ahogy leér az emeletről az utcára, változik komorra az arca.
- Mi a baj, Sándor bácsi? Honnan ilyen búsan?
- Hát – mondja a Sándor – a polgármester úrnál voltam. Möglátogattam.
- No aztán? Hát javul már, hát mit búsul azon?
Sándor int a kezével:
- Hát persze, hogy gyógyul. Javul már, pöndül mán. Hiszön nem is az. Hanem hát… hiszen igaz, tudom én is, hogy a hivatalnokembör számolt pénzbül él… nem vet, de nem is arat… de mégis ekkora szögénységöt… Hiszön, ha más mondaná, el se hinném, de magam láttam…
- De hát micsoda szegénységrül beszél Sándor bácsi?
A tanyai költő mérgesen legyint megint a kezével:
- Ugyan nëbeszéljetök. Nem vagyok én vak, hát amit láttam, azt láttam. Még csak ëgy röndös dunnája sincsen szögénynek… pokróccal takaródzik.

Szegedi Napló, 1914. júl. 7.