Pakocs Károly: Fiam’ keresem

– Honnan hova tartatsz hajlott hátú öreg anyóka?
– Fiam’ keresem, ki elveszett az őszön
avar-hátú rengeteg vérmezőkön.
Nincs nyugtom azóta.

– Hol a város, szegény öregasszony, mely falu határán
domborul a hant? Lesz’-e írás fejfa-kereszten,
mely alól álmodó fiad anyja után kiált holdas esten?
– Sose’ tudtam, de megkeresem – ha kell – életem árán.

– Öreg vagy szegény anyóka. Térded roskatag.
Sok a mocsár a vérmezőkön és omladó a homok,
és mérföldekben is ezernyi az út. Rengeteg romok
állják utadat és sorompóval visszatartanak
zord határok.

– Semmit se’ bánok.
Szakadatlan’ előre megyek,
állják bár utamat ormótlan nagy hegyek,
ágyúszótól reszkessen bár köröttem a levegő:
én sose’ leszek félős, remegő,
mert én anya vagyok.

Ha én kiáltok, a pusztából hiénák jönnek elő szavamra
s kikaparják nekem a hant alól az alvót és magamra
nem hagy az ég sem: lámpásaikkal segítnek majd a csillagok.

– A hantok alatt millió a halott szegény anyóka,
és a millió halott csontváz lett azóta.
Ha karmaikkal kiássák neked a pusztai hiénák
a hajdan-hősöket: a csontváz-vonások síri némák.
Belőlük öreg-szemedbe üres szemek merednek.
Honnan fogod megtudni, hogy tulajdon fiad két-szeme
melyik üregből ragyogott egykor, mikor vérzene
sírt ágyútokokból s hörgött csata-kiáltása
testvérre törő emberseregnek?

– Nem vagy anya, ki ezt kérdezed.
Az anyákban titkon-érző, biztosra-sejtő szív dobog.
Az anyák messze-tudnak, ha szenvednek, ha boldogok.
Az anyák, ha keresnek, megtalálják, aki elveszett.

Anya-lelkem megérzi majd lelke sóhaját,
mely a testet halállal-viaskodásban járja át,
ha búcsúzik börtönéből a lélek.
Én vissza sose’ térek.

– Otthon, jó öregasszony, hét ifjú gyermeket
hagyott vigaszul az Úr anya-szívednek,
kik lesik gondolatid’ és betölteni sietnek
minden vágyadat: a nyolcadik miért fáj úgy neked?

– Ha kilencvenkilenc maradna is otthon
és biztosítva volna öreg-szívemnek minden élvezet:
akkor is a századikon volna a gondom;
mert nem az hiányzik, aki megvan hanem az, aki elveszett.

Mosolyra derül az anyóka ráncos, kicsi arca.
Fájdalomban mosolyog így a glóriás,
a pokollal is szembeszállni vágyó lélek-óriás.
Nem volna lelkem, hogy őt ez’ úttól visszatartsa
az anyaszív mégis mindenható, reménye nem csalóka.

Tán meg is találta hős-fiát azóta…