Szőnyi Gyula: Üzenet [Két rab]

Este van, s mint annyiszor már, nyugovóra tért a nap,
csak az ezüst holdkorongja bujkál a felhők alatt.
Hallgatja az éji csendben, a némaság mit regél,
hogy két rab a cellájában suttogva miről beszél.

Utolsó már ez éjszaka, s együttlétük megszakad,
egyikre szabadság virul, másik tovább rab marad.
Jó bajtársak voltak ketten, lelkükben béke honolt,
majd egyszer csak az egyik rab a másiknak ily képp szólt:

Jó bajtársam, üzenetem elvinnéd-e, ha megkérlek,
látogasd meg szegény Anyám, ha az utad arra térhet.
Aranyos, jó, drága asszony, magányosan olyan árva,
Ó, szegény, mily sokat gondol a távol levő fiára.

Bizonyára úgy fogad majd, mintha mennék én jómagam,
áhítattal hallgatja az ajkaidról szálló szavam.
Szegényes kis kunyhójában megkínál majd minden jóval,
ha látod, hogy nagyon fáradt, lásd el őt biztató szóval.

Megfogja neked mutatni a falon függő nagy képem,
melyről mindig mosolyogva, az Ő kedves arcát nézem.
Vigyél neki a mezőről egy csokor tarka virágot,
mondjad: millió csókomtól, szerető könnyemtől ázott.

Énmiattam ne búsuljon, mondjad azt, hogy jól megy dolgom,
nemsokára hazamegyek, s akkor minden jobb lesz otthon.
Aztán csend lett a zárkában, elmerengtek, elszunnyadtak,
de a hajlanhasadáskor mind a ketten felriadtak.

Zörög a kulcs. Nyílt az ajtó. Eljött már a búcsúóra.
Szólott az őr az egyiknek, készüljön fel távozóra.
Majd mindketten szép szavakat kerestek, s így gondolkodtak,
hogy ha eljön majd a búcsú, s egymáshoz miként is szólnak.

De mikor a kulcs megfordult, egyik szívben remény csordult,
a másiké mintha állna, nem hallatszik dobogása.
S bár szép búcsúszókat leltek, most mind a ketten némák lettek,
s ám amelyik útra készen úgy véli, hogy visszalépjen.

Aztán egymást megölelték, mintha a múltat temetnék,
szemükből a könny kicsordult, s ajtó zörrent, a kulcs fordult.
Ó, mintha a kősziklának száz megannyi szárnya kelne,
mintha a sasoknak szárnyán, fent a magasban lebegne.

Mintha a síri kriptájából tetszhalottként ébredt volna,
a nap arany sugara rá száz meg annyi szikrát szórna.
Azt sem tudta, merre menjen, mit is tegyen, hogyan fusson,
hogy a börtön árnyékából minél előbb távoljusson.

Szeretteire gondolt, kik olyan réges-régen várják,
mint akit már eltemettek, hányszor, hányszor elsiratták.
Ám eszébe jutott, mint a néma eskü fogadása,
meglátta a nagy keresztet, és elindult lassan arra.

Ahogy a zöld mezőre ért, majd’ felfalta a világot,
telhetetlen módon szedte a sok szép, tarka virágot.
Azután az országúton elindult vígan, dalolva,
úgy érezte, mint hogyha rab soha-soha nem lett volna.

A faluban harangoztak, nem úgy hangzott, mintha délre,
gyászruhában ment a sok nép, valaki temetésére.
A jó bajtárs Édesanyját búcsúztatták, most temették,
a fekete koporsóját a gyászolók körülvették.

Azt mondta a plébános úr, a fiát mily nagyon várta,
nem jött, a szíve meghasadt, s most a sír magába zárja.
Ő is a tarka virágot a sírhalmon elhelyezte,
azt suttogták az emberek, hogy ő a fia szelleme.

Temetőben már mindenki elhagyta az új, hantolt sírt,
csak a rabtárs maradt ott és bajtársának levelet írt.
Jó bajtársam, üzeneted elvittem, mint ahogy kérte,
meglátogattam jó Anyád, aki úgy aggódik érted.

Aranyos, jó, drága asszony azt mondja, mily nagyon árva,
számtalanszor elmondta, hogy hazajöttöd nagyon várja.
Úgy fogadott kedves szóval, mintha jöttél volna magad,
áhítattal hallgatta az ajkaimról szóló szavad.

Szegényes kis kunyhójában meg is kínált minden jóval,
egyél, drága, szép gyermekem! Így biztatott kedves szóval.
Örömében megmutatta a falon függő nagy képed,
és olyan boldogan mondta, mindig az Ő arcát nézed.

Vittem neki a mezőről egy csokor virágot,
láttad volna, hogy csókolta, s rajta hány csepp könnye ázott.
Mondtam neki, ne búsuljon, hiszen nagyon jól megy dolgod.
Te sem búsulj Őmiatta, mert most már igazán boldog.

                                                                   Váci börtön