Marconnay Tibor: Michelangelo Dávidja

Dúlt, szenvedélyes arc, homlokán zord tusák.
Dávid voltál magad az, aki szembe-szállott
Hatalmasokkal és teremtett új világot.
Ó Michelangelo! Folytonos ifjúság.

Carrara ormai voltak a Góliátok!
Küzdöttél, egyedül. Babér vagy mirtuszág
Vigasztalt valaha? Csak mellőzés, nagy átok
Szított és bőszített szüntelen: – Ifjúság!

Mert töprengéseid sohasem gyöngítették
Lendületed hevét, és célzott jól a szem,
Parittyát nem karod ajzott fel, hanem Elméd!

Elfojtott igazad – Diadal… sejthetem
E sugár-utadon, míg szállnak föl a gőzök,
Úgy mint Te hajdanán, holnap majd én is győzök.