vitéz Somogyvári Gyula /Gyula diák/: Panasz

Nem, nem! – Hiába, mindhiába már…

Egy-egy ütem még néha visszajár,
kapok utána, vágyón, szomjasan,
de csak fél trilla… s aztán vége van.
Gyötröm magam: jaj, hogy is volt tovább?
s mind hasztalan:
már nem tudom a pillangók dalát!

Pedig emlékszem… könnyű szárnya volt,
benne zengett a kéklő, égi bolt,
virágról kellett volna énekelnem,
pacsirta-himnusz kerekedett bennem,
anyámnak szelíd szeme bíztatott,
s már-már kizengett, már-már csattogott
a diadalmas, kikeleti dal;
s akkor – egyszerre szörnyű ércmoraj:
százezer ágyú bömbölt a világba,
s bennem rekedt a dalom, mindhiába…
Orkánt sodort aztán s én mentem, mentem,
a régi dalból mindent lefeledtem,
hajrát bőgtem és imákat dadogtam,
kárpáti erdőn sírva viaskodtam,
öt évig láttam záporát a vérnek
s dacosan tört ki a cserepes számon
a véres, könnyes gladiátor-ének!

Hát nem tudom már azt a régi dalt…

Ó elfeledném én a nagy vihart,
de – házunk rom és szétdúlva a mezsgye,
hát hogy járjak itt vígan énekelve,
hát hogy mondjak itt ispilángi dalt?

Pacsirtaszónak küldött az anyám,
s lettem: csatakürt, s vagyok: vésztülök.
De egyszer jón még, tudom, új tavasz,
s akkor, tán vénen s mégis boldogan
pacsirtadalra zendülök…