Tömörkény István: A kintorna és Galiba Ádám

Mióta a nagyméltóságú magyar királyi belügyminiszter a csöndes vidékre rászabadította fővárosból száműzött kintornásokat, úgy okoskodván, hogy elsőrangú kultúrmissziót teljesítenek, nem esett meg olyan kalandos dolog, mint amilyenben része volt Galiba Ádám tanyai polgártársunknak.

Galiba Ádám, legnemesebb politikai jogainak gyakorlását az adóhivatalban nagy nehezen elvégezvén, egy köszörülő vétele által akarta ezen tényt emlékezetessé tenni. Azokkal a vadonatúj két filléresekkel, melyeket ott visszakapott, megáll a vaskereskedés előtt. Istrángot vet, mint értelmes emberhez illik, s miután már kívülről látja a boltban azt, amit venni akar, a kocsin marad, és kísérleteket tesz az alkuba bocsájtkozás irányában.

A szemfüles kereskedő rögtön ott terem a kocsi mellett, és teljes ékesszólásával igyekszik Galibát ügyének megnyerni. De csakhamar föladja helyzetét, mert hát a szóban forgó kőnél jóval keményebb Galiba Ádám feje, aki világért sem ígérne többet két új krajcárokkal, vagy ha úgy tetszik, négy legújabb fillérekkel.

Makacsságában türelmesen megmarad, és a gyöplűt, melyet hol szorosabban fog, hol elenged, most kézben tartja, hanyag mozdulattal. Ez nyilvánvaló jel arra nézve, hogy üzenetet vár. Ámde a kereskedő már előbb visszahúzódott szerszámai közé, melyek most igen kelendőek így aratáskor. Az aratás ugyanis a vaskereskedőnek a szüretje.

Galiba várakozik, s hogy ne unatkozzon, elmerül a tájék szemléletébe, jobban mondva a világúrba bámul, lóbálódzva lábait, s öblösöket szívogatva tömött pipából.

Felelet azonban csak nem érkezik kifelé, pedig a lovak már ugyancsak ugrándoznak. De Galiba is figyelmessé lesz csakhamar. És hallgatódzván, ismerős hangok ütik meg figyelmes füleit. Egy kintorna sípládájából kitörekvő zűrzavaros hangok ezek, melyektől a lovak ijedten toporzékolnak hol ide, hol oda.

Galiba is meghökkent egy kevéssé. Vészjóslóan hátra tekint, de azért vasmarokkal tartja az állatokat. Legott nem találja fel magát, hiszen nincs a tanyán, ahol az engedelmes kuvaszt ráuszíthatná. De csakhamar előveszi jobbik eszét, és határozottan rászól a kintornásra:

- Kukuljon mög kend, vagy tögyön valamit avval a sublóddal, mert szájkosarat illesztök a fügyülős pofájára!

A szegény kintornás látta ugyan a nyugtalan állatokat, amint ágaskodtak, de mivel cseh származása lévén a lengyel himnuszt lehetőleg tökéletesen akarná interpretálni, megfeledkezik a magából kikelt Galibáról.

A lovak meg éppenséggel egy csöppet sem vonzódnak a magyar-lengyel barátsághoz, s ekképp történt, hogy igyekeztek tovább állani az alkalmatlankodó hangszertől.

Galiba sem veszi tréfára a dolgot, s végső erőmegfeszítéssel egyet rántva a gyöplűn, tele torokkal bekiált a boltba:

- Hát aggyák vagy nem aggyák?

Azonban a választ már meg sem várta, mert a lovak közé vágott hatalmasan, és a kintornásra vetett gyilkoló szemekkel, iramodott a kocsival.

Ez az eset különösen azért bántja még mostanáig is Galiba Ádám polgárt, mert ma is úgy vélekszik, hogy azt a köszörűkövet megkapta volna egy garassal olcsóbban, ha még legalább egy örvid óráig várakozik.

Aminthogy igaza is van. Mert mind ez ideig nem tudott köszörűkőhöz jutni.

Szegedi Napló, 1898. júl. 27.