Elhallgatott nemzeti tragédiánk: magyarellenes atrocitások Erdélyben az 1848-49-es szabadságharc idején

Sajnálatos módon, az 1945 óta tartó gyakorlatot követve, napjaink iskolai történelemkönyvei, de a történészek is, csak érintőlegesen foglalkoznak az immár 250 éve tartó folyamatos erdélyi magyarellenes román atrocitásokkal. Némiképpen érthetetlenül –vélhetőleg külső, nemzetközi nyomásra – ez a hiányos és eltorzított adatközlés a rendszerváltozás után napjainkig tart. Szerkesztőségünk célja ezzel az összefoglalóval, a tényeket részben ismertető írással az, hogy rávilágítson a trianoni békediktátumot megalapozó előzetes román áskálódásokra, amely sajnálatos módon Erdély oláh megszállása után, valamint a XX. századi végi erdélyi rendszerváltás óta is változatlanul folytatódik. Az eseményeket az alábbi négy fő pontban tömöríthetjük:

I. 1784. A Horea, Closca és Crisan lázadás
II. Az 1848-49-ben a románok által Erdély területén elkövetett atrocitások
III. Az I. világháború után a románok által elkövetett atrocitások Budapest román megszállásakor és ezzel párhuzamosan Erdélyben 1944-ig
IV. Magyarellenes atrocitások 1944 után, a romániai népbíróságok működése 1945-1946, majd a kommunizmus bűnei

Az ezeket bizonyító írásos dokumentumok Budapesten, a Magyar Országos Levéltárban, részben vagy teljesen megtalálhatók és elvben mindenki számára hozzáférhetők. /Pl: Magyar Országos Levéltár. K 63. 1940-27/7.1., 241-246 p./ Ezeket a szemtanúk és e kor jeles történészei foglalták össze. Megjegyzendő még, hogy előbb a bécsi kamara folytatólagos cselszövése, majd főleg a román ortodox egyház és a mindenkori bukaresti metropolita uszításai nagyban hozzájárultak a gyilkosságokkal, nemi erőszakokkal, lincselésekkel és az ezzel párhuzamos rombolásokkal, gyújtogatásokkal, fosztogatásokkal kísért cselekményekhez. Hozzátennénk még a román lelkület bemutatására, a Ceaușescu- rendszer bukása után, az Európába tartó »demokratikus« Románia, nagyszámú magyar származású polgára dacára, egy magyarellenes, először a magyarok lemészárlásakor elhíresült dalt [Deşteaptă-te române! - Ébredj román!] választott himnuszává. No comment! Ehhez a viselkedéshez nagyban hozzájárult- járul a mindenkori magyar külügyminisztérium tesze- tosza szerencsétlenkedése, amit persze Románia mindig is kihasznált. Az 1848-49-ben elkövetett szörnyű bűnöket több jeles történész, mint báró Kemény Gábor, Horváth Mihály, Jancsó Benedek, Kalonday Pál, Kőváry László, Jakab Elek, és több szépírónk, mint Jókai Mór, Rákosi Viktor és Gracza József is megörökítette. Jókai Mór írta az alábbiakat »Egy az Isten« regényében: »a vácai dászkál, aki a Brády-család kiirtásában vezető volt, társaival együtt keresztüllovagolt Brádon. Mikor a Körös hídjához ért, mely a két Brády-kastély között elvezet, a lova levetette és halálosan összetaposta. És a brádi oláhok közül egy sem engedte meg, hogy a haldoklót házába bevigyék; mind ajtót zárt előtte. Utoljára az útitársai kénytelenek voltak ugyanazon elpusztított Brády-kastélyba vinni be az összezúzottat, melynek lakóit ő tette holt emberekké, s reggelre ott adta ki a lelkét.«

Az 1848-as VII. törvény megvalósítja a tizenkét pont utolsó kívánságát: ami nem más, mint »Unió Erdéllyel!« A szászok és a románok közül azonban csak néhányan, osztrákellenes okok miatt fogadják el az Uniót. A szászok jelentős része már május 8-án Nagyszebenben lépnek fel Magyarország és Erdély egyesülése ellen, a románok pedig a május 15-iki Balázsfalvára meghirdetett gyűlésükön. Az erdélyi országgyűlés eközben május 31-án szentesíti az Uniót.

Az oláhok által elkövetett nagyenyedi népirtás, 169 éve kezdődött 1849. január 8.-án, amikor a város leégett, több mint 800 ember halt meg, amikor oláh, állítólag népfelkelők, lerohanták a települést. E nap éjszakáján az Enyedtől mintegy 5 km-nyi távolságra fekvő Csombordon táborozó Axente Sever és Prodan Simion pópa feleskette gyülevész haramiahadát, majd megindultak a város felé. Egyes írásos források szerint egy ismeretlen szemtanú, mások szerint Szilágyi Farkas majdani református lelkész, aki gyermekként élte meg a szörnyűségeket, utóbb így emlékezett vissza az enyedi Szent Bertalan éjszakára: »… Éppen első álom idején fáklyákkal, s elkészített gyújtó eszközökkel legelóbb is a magyar utcákban s a város többi részeiben is gyúlnak a házak… fegyverrel és lándzsákkal kurjong, az emberiséget levetkezett, mintegy hét-nyolcszáznyi, rabló oláhság, öldököl és gyújt. Fut ki-ki amerre lehet, szívszakadva, nem tudja az apa: magát, nejét vagy ártatlan gyerekét ölelve óvja a borzasztó jelenben… A katolikus templom melletti refektórium tömve vala néppel, s a nép előtt feszületet állítva, mégis körikbe lövének, s omlott le a nép, még Jézus sem tudja magát menteni, hát a magyar. Itt az enyedi református papot neje és gyerekei között hosszas küzdés közt lemészárolák. Szeretőt szeretője karjai között agyalák le, s még a lány fejére is lándzsával vágnak. A Várszeg utcában, mint többen állítják, a jámbor Török Dánielt elevenen vetik az égő tűzbe. Borzasztó jelenetek mindenfelől. Utczák üszökkel és gyilkoltakkal valának tele, sehonnan sem jő népek Istene, reménysugár. A nő nemet vetkeztetik s kergetik, hurczolják a táborba, szünet nélküli a gyilkolás… Január 11-én egy század honvéd, 25 Mátyás huszár és számos nemzetőr elindulának segédelmökre, a még imitt-amott bujkálóknak. A menekültek szívszakadva keresik az övéiket, kiáltozva mindenfelől: magyarok, kik elbújva vagytok, jertek elő. Sokan elé is jöttek és házról-házra jártak, kereste ki-ki a magáét. Iszonyú öröm és bánat. Ez örvend, hogy menekülhet, s rátalált az övéire, amaz atya sír, mert megtalálta holt nejét, s mellett lándzsával átvert kisdedét, könnyekkel áztatja, de vissza soha sem hozhatja.«

[In. Erdélyi Magyarság, 1996. 26. nr. 2-3 p.]

Jellemző, hogy az iszonyat kiáltásai és a dúlás eszeveszett alvilági hangjai még a Nagyenyedtől 22 km-re fekvő Mihálcfalván is hallhatóak voltak. Akit nem vertek agyon saját házában vagy nem szenvedett ott azonnal tűzhalált, rémülten rohant hiányos öltözetben az utcára a mintegy mínusz 20 fokos hidegben, és kétségbeeséssel próbált üldözői elől menekülni. A fosztogatás és vérontás látványától megrészegülő oláh csőcselék kit doronggal vert agyon, kit lándzsával szúrt keresztül, kit eltaposott, kit agyonlőtt – a gyilkolás módszerei nagyon változatosak voltak. A lakóházak kifosztásán és felgyújtásán túl nem kímélték a szent helyeket, a templomokat sem. A híres református templomban összetörték az úrasztalát, az orgonát, a padokat, a karzatot – egyszóval mindent, sőt, belovagoltak a templom épületébe. A fosztogató söpredék elpusztította a Bethlen Gábor által 1622-ben alapított református kollégium épületét annak híres könyvtárával együtt, valamint elhamvasztotta az erdélyi református egyház püspöki levéltárát is. Számos felbecsülhetetlen értékű ősnyomtatvány lett semmivé. Nem járt jobban a katolikus minorita templom és rendház épülete sem. Ugyanazt az őrült pusztítást vitték végbe a mócok, mint a református egyház épületében. A nagyenyedi szörnyű események 1849. január 8-ának éjszakáján kezdődtek, általánossá másnap, január 9-én váltak, tetőpontjukat pedig január 10-én érték el, de a fosztogatás és gyilkosságsorozat csak 17-én fejeződött be. A magyarirtásnak mintegy 800-1000 főnyi halálos áldozata volt, ám legalább ugyanennyien fagytak halálra a kegyetlenül hideg téli időben. Az agyonvertek, meggyilkoltak, kibelezettek földi maradványait a várfal előtti sáncokba hányták, illetve a korábban mészégetőgént használt gödrökbe kerültek. Majd folytatódott 1848 október 19-én, Kisenyeden. Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak gondolták, hogy még a szomszédos településekről is ide jöttek védelmet keresni. Az oláhok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig kitartottak. Végül aztán letették a fegyvert, mire az oláhok 140 embert – férfit, nőt, gyermeket – lemészároltak. Pár nappal később Székelykocsárdot pusztította el egy felkelő csapat, itt összesen 60 magyart végeztek ki, állítólag olyan kegyetlenséggel, hogy a falu három lakosa, aki elbújt a oláhok elől, látva a borzalmakat felakasztotta magát. Egyidejűleg a szomszédos Alsó-Fehér és Torda megyei településeken is folyt a magyarság kiirtása, ennek következtében végleg megváltoztak e térségben az etnikai arányok a románok javára. Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg. Zalatna és Abrudbánya bányavárosokat felgyújtották, az onnan menekülő lakosságot Ompolygyepü határában lemészárolták. 1700 magyar esett itt áldozatul. Ezeket a szörnyűségeket és az alább olvashatókat is báró Kemény Gábor [»Nagyenyednek és vidékének veszedelme«] könyvében jegyezte le:

Zalatna: Nemegyey adminisztrátort lelőtték, feleségét és nyolc éves fiát megsebesítették, négy éves fiát megölték. [Kemény 6.]
Zalatna: Császár kamarai assessort és feleségét lándzsa döfésekkel és bunkós botokkal ütötték le és ölték meg. [Kemény 6.]
Zalatna: Decani orvos feleségét lándzsával döfték át, a földön hánykolódott, védekezett a lándzsaszúrások ellen, míg egy oláh méhébe döfte lándzsáját. [Kemény 6.- 7.]
Zalatna: Az 1848. október 23-án Zalatnán legyilkoltak száma 640. [Kemény 11.]
Zalatna: Matókot, egy 70 éves aggastyánt, azt oláhok elevenen felnégyeltek. . [Kemény 11.]
Zalatna: Miske úrnak két szemébe izzó drótot böktek. [Kemény 11.]

Marosújvárra a környékről 90 magyar nemest toboroztak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Azonban alig hogy elindultak Marosújvárról, a csoportot egy román ortodox pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobva. A székely lakosságú Felvincet személyesen az Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben. A oláh lázadók azonban 1849 tavaszán visszaszorultak a hegyekbe Bem apó győzelmeinek eredményeképpen, a mészárlások abbamaradtak, kisebb hadjáratokat azonban továbbra is vezettek, egy ilyen román–magyar összecsapásban esett el a Gyalui- havasokban márciusi ifjak egyike is, Vasvári Pál honvéd őrnagy.

Következzen egy lista az 1848-49-ben az oláh felkelők által erdélyi magyar falvakban elkövetett vérengzésekről: