Sárosi Gyula: A huszár

A huszár név otthon ragadt a huszárra,
Hogy: egy halálának mindig húsz az ára.
A vasas is azért tartja tiszteletben,
Mert hol egy huszár van, húszat lát az egyben.
Ki ha leaprítja már a maga húszát,
Rangosan kipödri szép pörge bajuszát.
Hej! gyöngy is a huszár, ha felül lovára,
De a ló is szebb, ha huszár ül hátára;
Sőt ha paripáját büszkén táncoltatja,
Büszkévé válik még a ló is alatta.
Az idegen népek bámulva hirdetik,
Hogy a magyar huszár lóháton születik,
Ki ha le nem pattan saját jó kedvéből –
Mennykő legyen, a mi kicsapja nyergéből.
Ha vágtat: a villám pironkodva kéri,
Hogy lassabban menjen, mert utol nem éri.
S a szél – midőn lovát jól megsarkantyúzza –
Sírva jár utána – azt hinnéd, hogy nyúzza.
Nyeregkápájáról lóg a miatyánkja,
Ha szomjazik, onnan gyakran előrántja.
Egyébkor nem igen tekint fel az égre,
Csak mikor ihatik egy kis dicsőségre.
Ha iszik, rendesen emberül megfizet;
De csizmaszárában sem tűri a vizet:
Mert bor és dicsőség szíve tápláléka –
Jólteszi! a vizet igya meg a béka.
A huszárnak azért villámlik a kardja,
Mert égő szívéhez nagyon közel tartja.
Innen a huszárnak minden kardcsapása
A tüzes mennykőnek egy mestervágása.
Történt: hogy a huszár talált egy gyermeket,
Ki az ellenségtől a harctérre rekedt,
S míg a gyermek apját halálra koncolta,
Magát a gyermeket megszánta, csókolta.
S egy két öreg cseppet hullatván szeméből:
Kivitte a halál sűrű örvényéből.
Mert a huszár szíve olyan, mint a kardja:
Addig hajlik, amíg ő maga akarja.
De meghajoltában, bár kínok gyötrik –
Valamint a jó kard – soha el nem törik.
Csak a vitézségnek van nála kelete:
De kegyetlenkedni már nem természete.
     Az ellen ágyúja haraggal mormogja:
Hogy az öreg huszárt a golyó sem fogja;
Sőt ha elesnék is, nem hal meg egészen,
Mert az örökélet áll számára készen.
Ki vérrel derített hajnalt hazájára,
Feljegyzi a nemzet aranytáblájára,
S ki az igazságért harcol mindhalálig –
Holta után tüstént egy csillaggá válik.
     Látnád a huszárt! ha leveti mentéjét,
Végig imádkozván száz teremtettéjét,
S szívét az imádság oly nagy lángra gyújtja,
Hogy neki gyürkőzvén, két kezét kinyújtja –
Mentéjét pediglen a szél hátra fújja,
S utána csak úgy száll a mente két ujja…
Látnád, – óh ha látnád, hogy reszket az ellen,
Ki azt hiszi, hogy az egy négy kezű szellem!
s a bakát kardjának még szele sem éri,
Már megadja magát és a pardont kéri:
De agyoncsapja a huszár az álnokot,
Mert pardont sem adni, sem kérni nem szokott.
     Mikor a huszárok csatába indulnak,
Az Isten szeméből örömkönnyek hullnak,
S innen lehet aztán azt kimagyarázni:
Mért szokott a huszár oly gyakran megázni?
Ha én Isten volnék, csak azt vinném végbe,
Hogy lóháton menne a huszár az égbe.
Menyecske! ha feléd huszár nyújtja száját:
Csókold meg a világ első katonáját! –