Illyés Gyula: Buda 1945. január

Hajlongva jönnek hegyi házamig
a katonák,
van ki letérdel, négykézláb kúszik
a havon át.
Lent ködlő, ősz tengerré válva föl
Pest, a világ,
mögülem bomba és akna fütyül:
a Hármas-hegy húsz ágyúja kiált.

És így a jó. Lépek föl és alá
a balkonon.
Bizton vagyok. Körültem a halál
az oltalom.
Bujdostam s íme várrá vált a házam,
mióta rom.
Kopók, gondolom, most gyertek utánam,
mióta golyó kopog kapumon.

Mióta vendég csak olyan jöhet,
minta granát,
amely bevágta tegnap a gyerek-
szoba falát.
Bevágta! – ülök a kihalt hegyen,
élet tovább,
vas-zümmögés méhésze, csöndesen
az elvonult bölcselkedés korát.

Be vagyok zárva, – így vagyok szabad
sorsom fölött;
eremben új hév jó tüze szalad:
szép nászt ülök;
kiütközött borostám bár deres,
bár őszülök:
veszély angyala, te, csak te szeress,
tartsd forrón szívem karjaid között.

Mert mindig azt hittem, gyáva vagyok
s mellem dagad,
hogy csak az emberek, csak ők, azok
riasztanak
s nem elemek, nem szellemek, nem a
végzet, a vak –
hogy nem a halál a nagy mostoha,
hogy ő még a legudvariasabb.

Hogy nem félek a betelt szerelem,
az szabadít
ilyen magasba, magányba, ilyen
nyugalomig,
vagy isten, hogyha van… s ha nincs! – nekem
mutatkozik,
mutatkozik egy szép, reménytelen
próféta-sors: helytálljak mégis itt.

Mi mellett? Miért? Azért, hogy vagyok
s nem rettegek,
hogy – szállnak bár golyók, aknák és napok
fejem felett –
magamban – midőn mindent vesztenék –
embert lelek!
Döngj, világ! Új sorsot adott az ég,
minden reggelre bátrabb életet!

Hajlongva jő a katona felém,
nézem szegényt,
hol megbocsátón, hol ilyen kemény
prófétaként.
Jöjj, tanulj tőlem harcot, nyomorult,
tanulj erényt, halált úgy, hogy nincs se jövő, se múlt
hogy szélbe szórsz minden vigaszt s reményt

s mégis tudod, nem tetted semmiért!