Tollas Tibor: Ítélet előtt

Rólad álmodom éjszakánként
s még ébren is hallom
lépteidnek furcsa ritmusú dobogását,
akárcsak azon a februári hajnalon
a halálosok ötperces különsétáján,
amin magányosan, rossz mankóddal bicegve,
begörbedt háttal jártad a kört…

Fölötted a fagyos lila ég
s a kispesti gyárak fojtogató füstkarikái,
körötted némán, száz kiszúrt szemével
a Gyűjtőfogház szögletes fala,
alattad a kitaposott, számozatlan óralapnyi
szürkésfekete föld,
s te a holnap bicegő mutatójaként
a ránkmért időt ketyeged nekünk.

Figyeltelek az összehajtott szalmazsákon állva;
veled vonszoltam át magam
a mindennapi rettegések fogyó percein
a Nagy Ismeretlen küszöbéig.
S hogy ablakomhoz értél, egy gyönge koppantás
elég volt a hajnali csönd jeges üvegén,
hogy észrevégy s egy törpe pillanatra
felém fordítsd elkínzott arcodat.

Fölcsavart kanócláng, sütöttél át
pattanni készülő lámpa üvegén.
Intés se kellett, átfűtött a perc:
egy társ figyel – és kihúztad magad.
Nyomorék lábad se biccent s már mankótlanul
léptél tovább. Csak néztem én,
mint magasodsz föl egyre jobban,
hogy bátorítást adj azoknak,
kik itt maradnak s tán követnek is.

Ajánlás:

Kik számításból, vagy szerencséből
ma puha ágyban alszotok,
hallgassátok meg hajnaltájban
furcsa ritmusát, hogy’ kopog.
Járja körül süket szívedben,
s ki azt hitted, túlélted őt:
Kérd mankóját, hogy úgy állhass meg,
mint ő az ítélet előtt.