Cságoly Péterfia Béla: Orbán Viktor kormányzásának jobboldali- keresztény- konzervatív gyökerű filozófiai bírálata

Összegzésünk nem valamely politikai csoportosulás vagy párt támogatására készült, célja nem a lejáratás, hanem a tények feltárása. Csak egy része a Szózat havilap mindenkori szerkesztői szándékának, egy igazságosabb társadalmi forma, az újragondolt rendi társadalom igényének ideológiai támogatására.

*

„Óh, az Ősi igazság!
Korok jönnek, korok után, míg megtalálták.
És ez kötötte össze a Nemes Közösséget.
Az Ősi igazság!
Ragaszkodj hozzá!
                                            
    Goethe

 

A XXI. század második évtizedének Magyarországa mind gazdasági és politikai, mind erkölcsi értelemben elhúzódó válságban van. S bár a hivatásos véleményformálók – kormányváltástól, kormányváltásig – nagy általánosságban megpróbálják ezt a szocialista rendszer összeomlása óta uralkodó folytatólagos dekonjunktúrát a világ történéseire, a gazdasági folyamatok kérlelhetetlenségére, a világpolitikára kenni, de megállapíthatjuk, ennek oka sokkal összetettebb. Az igazság feltárásához három út vezet. Az első út a tudaté, a második a természeté, a harmadik út a múlt generációk felgyülemlett tapasztalatain alapszik, amit az adott kor nagy mesterműveinek formájában kapunk. Beláthatatlan idők óta az ember és az emberiség nagy általánosságban ezt a hármas utat követi. Ha azonban ez a három ösvény összefonódik, mint egy kötél, egy szilárdabb, magasabbrendű, az összefüggésekre is fényt derítő Igazságra bukkanunk, amit filozófiának nevezünk. Így értelemszerűen ez az elhúzódó krízis filozófiai magyarázatot követel.

   »Hamvas Béla alkotta terminus technikus a krizeológia; válságtan értelmezhetnénk magyarra. A világ dualizmusa [jó-rossz, szent-profán, isteni-sátáni, adó-vevő, szegény-gazdag stb.] Hamvas számára a válság dialektikáját jelenti. A világ minden időpillanatban valamilyen válságban van, a válság a világ ki és belégzése. Megjelenik valamilyen krízis, elmélyül, majd megszűnik és jön a következő. Inspiráció – respiráció. Az ember feladata jól felismerni a válságot, s tenni ellene. Sok baj származhat abból, ha nem helyesen ismerjük fel a krízist. Napjaink modern embere gazdasági vállságot vél felismerni, holott a szellem, a szellemiségünk válságát éljük. A kor emberének az Istene a Mammon és nem a Mindentadó, teremtésből termelés lett és a fogyasztás szent cselekvéssé vált. Az ember „fejjel lefele kezd el élni”. Hamvas ezt a fajta életet korruptnak nevezi: az embert a Mammon megvesztegethette, és az embernek tetszik ez a romlott züllött lét. Megzavarosodás az, amiben élünk, Jakob Böhme szavát kölcsönzi Hamvas, amikor erről beszél, ez a turba. A bajt még az is tetézi, hogy ebben a romlottságban, megzavarodottságban, turbában kifejezetten jól érezzük magunkat. Evvel kapcsolatban gyakran halljuk visszhangozni: ez a fejlődés, előremenetel, a technika csodája, jólét, demokrácia stb. Ezért jellemzi oly nagyon napjaink emberét az anyagiasság, a korrupció, a technokrácia, a gazdasági és gazdagsági orientáció, a pénzuralom és a tudományba, mint haladásba vetett hit. Ha azt mondottuk, hogy a válság szellemi, akkor a megoldás is csak szellemi síkon lehetséges. Minden más csak a felületen mozog. A hagyomány kategóriája. Hamvas életbölcseletének kulcsfogalma. Ez a hagyomány azonban nem kultúrtörténeti, etnográfiai értelmezés, hanem metafizikai. A vertikális tengelyt jelenti, mely minden pillanatban jelen van, ugyanakkor örök. Egyfajta metafizikai tudást jelent ez az embernek a létben elfoglalt egyetemes helyéről. A hagyomány fundamentális mondanivalója az egyetlen azonosság: az isteni és az emberi lét azonossága. Ez minden hagyományban közös, így tulajdonképpen nincsenek hagyományok, csak a hagyomány van;« összegzi egy tanulmányban Faragó Ferenc.

   A konzervatív forradalom egyik zászlóbontogatója Ernst Jünger azt vallotta: »az emberi rend annyiban hasonlít a világmindenségre, hogy időről időre el kell égnie ahhoz, hogy újjászülethessen«. Azonban nekünk magyaroknak nincs szükségünk egy olyan túlfegyelmezett megoldáskísérletre, amilyet e jelentős német író-filozófus az egész világot majdan átszövő víziójában vázol, a »Der Arbeiter« című nagyesszéjében. Nincs szükségünk a polgárság »tartalmi és terminológiai ellentétére – nincs szükségünk a jüngeri – technológiai akarat kibontására«, vagyis a föld totális mozgósítására, a természeti erőforrások technikailag maradéktalan kihasználására, aminek lebonyolításához – a szerző szerint – katonai jellegű szervezettség és fegyelem kell. Több előző írásomban már felvetettem a Szentlélek segítségével megvalósítandó, a hagyományos értékeket a központba helyező, a Szent Korona szakralitása, a Szent Korona-tan megfellebbezhetetlen eszméi, az igazi nemzeti radikalizmus, a keresztény-szociális eszmék irányította Kárpát-haza, egy új, igazságosabb rendi társadalom szükségességét. Ha mi magyarok lélekben végre visszatérünk Szűz Mária Országának rendi társadalmához, akkor e Szentlélek irányította Rendben, az egyének alkotta közösségben, mindenkinek kijelöltetik a saját hivatása, vagyis minden egyes egyén hívva lesz helyének betöltésére. Azonban azt szintén figyelembe kell vennünk, hogy a Világ sorsát a kezdetektől a jó és a gonosz, Isten és a Sátán iránt elkötelezett szereplők párharca befolyásolja. A mélypontok és csúcspontok hullámzása közelíti vagy távolítja el a helyes úttól az embert. A Világhatalom által ránk erőltetett kapitalizmus fő mozgatórugója az objektivizmus, vagyis a laissez-faire kapitalizmus és az önérdek kettős spirálja okozza és okozta a legnagyobb kríziseket.

   Hogy a társadalmi fejlődés következő lépcsőjére felléphessünk, hogy az új Rendhez vezető utat megtaláljuk, eszmeiségét magunkévá tegyük, ehhez Orbán Viktor kormányzási és politikai filozófiájának bírálatát és ennek fontosságát megértsük, tisztában kell lennünk néhány dologgal.

Az ESZME

Az illiberalizmus fogalma elsőként még a polgári demokrácia, a köztársasági államforma és a többpártrendszer kritikáját foglalta magába. A konzervatív forradalom másik fő teoretikusa, Oswald Spengler filozófus, fő művében – szerintem a baloldaliság fogalmának értelmezési problémájából kiindulva, tévesen – úgy tiltakozott a liberális parlamentarizmus ellen, hogy közben a konzervatívok és baloldaliak liberalizmus-ellenes összefogását sürgette. Véleménye szerint ugyanis e két irányzat »sohasem veszítette el illiberális és antiparlamentáris tendenciáját.« A rendszerváltás utáni magyarországi törvényalkotásban, az Antall- féle látszólag jobboldali kormánypárt hangadói túlsúlyban a liberális felfogást képviselték. Ekkor még Orbán és a FIDESZ is nyíltan a liberális értékrendek mellett kampányolt, akárcsak csak a kormányt kívülről egyszerre támogató és zsaroló SZDSZ, vélhetőleg külső nyomásra is. Az akkor megfogalmazott alaptörvények és az új alkotmány paragrafusai legtöbbjének kidolgozóiban a republikánus eszmék központba helyezésével a fő irányvonalat – visszatekintve számomra igencsak derültség keltő módon – a német nemzetiszocialista pártba 1933-ban belépett, és emiatt máig gondosan megtagadott Carl Schmitt konzervatív-katolikus jogász-filozófus, »Legalitás és legitimitás« című munkája határozta meg. Schmitt az alkotmány lehetséges őrét, az alkotmányosság garanciáját keresve, némiképp meglepőleg, a Benjamin Constant által megfogalmazott »semleges hatalmi ág« államjogi elképzelésére támaszkodott. Meglepő azért lehet, mert Constantra sokan, mint az újkori kontinentális liberalizmus és republikanizmus egyik vezéralakjára tekintenek, Schmitt pedig még szőrmentén sem a liberális hagyományba illeszkedő gondolkodóként ismeretes. A magyarázat nagyon egyszerű: Constant, megtagadva a szabadkőműves francia forradalmat, monarchistává lett, s mint már a legitimista eszme képviselője fogalmazta meg az államfő [uralkodó vagy államelnök] semleges, közvetítő, szabályozó és védelmező szerepét. Schmitt anno abban látta Constant gondolatmenetének újszerűségét – és használhatóságát a weimari köztársaságban –, hogy különbséget tett az uralkodás és kormányzás között. [Az SZDSZ uralta jogalkotás ezt kihasználva követte ugyanezt az irányvonalat, elsősorban az MDF folyamatos fenyegetése és Göncz köztársasági elnökké avanzsálása érdekében.] Az államfő ugyanis uralkodik, de nem kormányoz. Ez a szerepkör egy összetett és kényesen kiegyensúlyozott helyzetben valósulhat meg. Az államfőnek az uralkodáshoz szükséges sérthetetlenséggel rendelkeznie kell, sőt meghatározott privilégiummal is [törvények aláírása, kihirdetése, kegyelmezési jog, miniszterek kinevezése, a parlament feloszlatása], ám mindebből nem következik, hogy a politikai élet aktuálisan felmerülő döntéseiben részt venne. Ezek a hatalom mindennapjaiban megjelenő döntések már a kormányzás illetékességébe tartoznak. Az államelnök tehát – miként Schmitt már a konkrét weimari helyzetre nézve fogalmazott – az állam egységét, az állam állandóságát fejezi ki, s mint ilyen a politikai küzdőtér harcosai [kormányzat–ellenzék] melletti harmadik félként jelenik meg. Nem föléjük rendelt, mert ha ez lenne, akkor az elnök lenne maga a szuverenitás, és akkor már nem beszélhetnénk a politikai élet pluralitásáról. Ám erről szó nincs, létezik a politikai élet [párt]pluralizmusa, de léteznie kell – legalábbis Schmitt szerint – az alkotmányos vitákat eldöntő harmadik félnek is, aki nem lehet más mint az államelnök. Az államelnök politikai helyzete ugyanis – a jogkörök elosztásából következően – semleges. A törvényhozás nem feladata, a miniszterek – noha az államelnök nevezi ki őket – teljes mértékben a törvényhozó testület [parlament] bizalmától függnek, az államfői aktusok miniszteri ellenjegyzést kívánnak.

   Schmitt az államfő alkotmányőrző funkcióját nem csupán jogelméleti fejtegetésekkel támasztotta alá, hanem úgy látta, hogy ez magából az alkotmány szövegéből is fakad, sőt konkrét példákban ennek megvalósulását is látta. Schmitt feltárta számunkra – Horváth Róbert szerint – hogy a politikával semmi baj nincs addig, amíg egyszerre spontán és tudatos módon teológiai mintát, magasabb, transzcendens értékeket követ. A demokrácia fogalma nemcsak önmagában, de e tekintetben is ellentmondásos, ezért terminológiai hibákhoz vezet, mert számos politikus és véleményformáló [természetszerűleg elsősorban liberális, vagy zöldnek álcázott marxista] értelmiségi napjaink demokráciáját magával a liberális demokráciával azonosítja, és a liberalizmus-kritikát az előbbi bírálataként értelmezi. A fogalmi tisztánlátást nehezíti, hogy a liberalizmus dogmáinak hittérítői [akárcsak a marxizmust] egyfajta messianisztikus vonásokkal ruházták fel; egyértelmű, náluk a demokrácia nem jelenti a többségi akarat érvényesülését, azáltal, hogy szerintük az egyéni és a kisebbségi jogok, »a személy szabadsága« élvez elsődleges hangsúlyt. Nem véletlenül állította Prohászka Ottokár püspök: a liberalizmus utópia.

   Egy politikai osztály visszásságai és válsága akkor kezdődnek, amikor a korábban evidens dolgokat már csak másolják, majd – csaknem teljesen – elhagyják a teológiai vagy szellemi archetípusokat. E tényről [is] az általános tájékozatlanság jócskán visszaütött, az átlagos választópolgár 1990-után, a negyven év lukácsi [Georg Löwinger] és aczéli [Appel Henrik] kultúrkampf ködében képtelen volt tájékozódni, hogy melyik párt milyen, ki–kicsoda, villámcsapásként érte az eddig évtizedekig sulykolt tanok 180 fokos fordulata. A harmadik köztársaság 1990. után újjáírt[egyes jogértelmezések szerint érvénytelen] alkotmányos rendjét a hatalmi források oly erős megosztásával [a népszavazás és a parlament versengő pozíciója] biztosították, hogy ennek következtében az alkotmány egysége került folytonosan veszélyeztetett állapotba. Vélhetőleg a jogalkotók szándéka nem az volt, hogy olyan alkotmányos rendet hozzanak létre, ami ellehetetleníti egy hatni képes végrehajtó hatalom működését, ám mégis ez következett abból, hogy a parlamentben helyet kapó politikai ellenfelek egymásra kölcsönös bizalmatlansággal tekintettek, így ez és egyes törvények ellehetetlenítették a demokrácia hagyományos elméleti értékének, a népakaratnak az érvényesítését. Schmitt véleménye az volt, hogy, a többségi kritériumnak a jelzett kettéosztása valójában egy alacsonyabb és egy magasabb rendű legalitást teremt. Az egyszerű többségű törvények másfajta államot képeznek, mint azok az államok, melyek alkotmányában a változtatási szándékokkal dacoló materiális-jogi képződmények vertek gyökeret. Schmitt nem azt vitatja, hogy ne lehetnének az alkotmányban olyan elvek, melyek alapvetően megváltoztathatatlanok [azaz védettek], hanem szerinte az baj, hogy a weimari alkotmány [és az új magyar alkotmány] második része »ellenalkotmányként« teljesedett ki azzal, hogy egy másféle szuverént [aki a 2/3-ot birtokolja] hatalmazott fel meghatározott normák megváltoztatására. A második veszélyforrás a népszavazás közvetlen demokratikus eljárásában kifejeződő népakaratnak, mint rendkívüli törvényhozónak a megjelenése. Ezzel ugyanis a parlamentáris legalizmus került szemben a népszavazás legitimitásával. Természetesen a parlament is rendelkezik a népakarat legitimitásával, hiszen a képviselőket a nép választotta. [De a magyar Alkotmánybíróság álláspontja szerint a megválasztása után megszűnik a képviselő jogállása választói felé, nem hívható vissza, csak a következő választáskor vonható politikai értelemben felelősségre.] Így amikor a képviselők által hozott törvényekre tekintünk, akkor a legitimitás már csak közvetve van jelen, ezért a konkrét törvényhozást illetően legalitásról kell beszélnünk. A parlamentáris rendszerben a legitimitás tehát előfeltétele a legalitásnak, és nem pedig azzal versengő elv. Éppen ezen a ponton támadja a népszavazás, mint rendkívüli törvényhozás, a parlamentáris rendszert. E két különböző rendszer [legalitás/legitimitás] közvetlen összemérése, érthetően, jogi aszimmetriához vezet.

A parlamentáris törvényhozó állam.

A törvényhozó állam sajátossága: a parlament jogként megjelenített általános normákat alkot, melyeknek minden ügy, minden funkció, minden szakterület alárendelhető. Az elmúlt száz évben ezt nevezték jogállamnak, ahol is a »törvények uralkodnak«, azaz nincs személyes parancs, hanem a személytelenül érvényesülő normák alkalmazásáról van szó. És a törvényalkalmazást megvalósító végrehajtó szervezet, illetve a bíróság a törvényhozótól elkülönülten működik. Ez az államtípus azoknak a korszakoknak jellemző formája, amikor a társadalom kis lépésekben, fokozatosan, azaz evolúciós, reformista módon kíván változni, és a változtatást mindig parlamentáris-legális kontroll alatt akarja tartani. A törvényhozó állam esetében a hatalomgyakorlás igazolása a legalitásán nyugszik. A legalitás feleslegessé tesz mindenféle – akár valamely uralkodótól, akár a nép akaratából származtatható – legitimitást. Pontosabban: nincsen a legalitástól különválasztott legitimitás. Akik vitatják a legalitás és legitimitás ezen egybeesését, azok azt hangsúlyozzák, hogy a legalitás csak valamiféle »formálisat« jelent, amivel szembeállítható a »tartalmi« legitimitás.

Az igazságszolgáltató állam.

Igazságszolgáltató államnak Schmitt azokat a berendezkedéseket nevezte, ahol a normaalkotó törvényhozó helyett, a konkrét jogvitákban döntést hozó bíró mondja ki az utolsó szót. A konkrét eseti döntésben a bíró közvetlenül a jog és az igazságosság, a helyes jog nevében ítélkezik, tehát anélkül, hogy politikai hatalmak által hozott általános normák közvetítenék számára kötelező jelleggel az igazságosság normáit. Valójában tehát egy olyan államtípusról van szó, ahol a jog az állam fölé rendelt, ahol egy apolitikus jogközösség lép a politikai egység helyére. Schmitt úgy látta, hogy ez az államtípus a konszolidált időszakoknak felel meg, amikor a jog és az igazságosság tartalma közbenső [általános] norma nélkül is egyértelműen megállapítható. [Ez azonban a mai magyar bírói gyakorlatban úgy működik, hogy a bírói függetlenségre hivatkozva az ítéletekben az abszurd jogértelmezések vagy jó esetben jogszolgáltatás tükröződik.]

 

   Látható, hogy ez politikai berendezkedés is már idejét múlt a társadalmi fejlődés kérhetetlen törvényszerűségéből. Az elméletileg működő, liberalizmusra alapozott demokrácia normarendszer, az intézményes kontroll és a hatalommegosztás mechanizmusaival együtt sem tudja korrigálni legfőbb hiányosságát, a választók akaratának és a választási ígéretek számonkérésének mindenkori maradéktalan érvényesülését.

A FOLYAMAT

 A bevezetőben olvashattak a metafizika két legfontosabb felismeréséről – az emberben tudatosuló akarata miatt a »világban- való-létezés«, valamint, a hagyomány uralta lét-ben elfoglalt egyetemes helyéről. A »lét határozza meg a tudatot« hirdette az antiteistaként sátánista Marx. A lét egy szimbolikus értelemben vett út, ami a Léttől egyes létezőktig, a Teremtől az teremtményekig vezet, és különböző, többek közt egyetemes [univerzális] és egyéni [individuális] létállapotokban érhető tetten. Az individualista ember öntudatos, nagyon független, pontos, igen racionális, kifejezetten az ész embere. Individualizmusát ápolja és élvezi, ha elemző képességeit új feladatokon mérettetheti meg, aki szívesen követi hirtelen inspirációit, aki figyelmesen reagál mindenre, ami körülötte történik. A tudat, emberi nézőpontból a saját [ön] tudat, ami a mai kort figyelembe véve, némiképp nehézségekbe ütközik, sokszor lehetetlenség tudatosságról beszélni. A tudat képes olyan magasabbrendű fokozatra is, amely az egoisztikus és individuális tudatosságot túllépve már nem tévelyeg, hanem akar a Teremtőhöz vezető útra lépni. Visszacsatolható: az ész – Schopenhauer szerint – csak puszta eszköz, nem az ész a létezés középpontja, hanem az akarat.

   A materializmusban a megismerés, másképpen az ismeretelmélet a valósággondolati  visszatükrözésének folyamata. Ez a folyamat gyakorlat során valósul meg, célja az objektív igazság feltárása, valamint a tárgyilagosság a társadalomtudományi és társadalom-politikai ismeretekben, taglalja fő művében Max Weber. Ez a gyakorlati felismerés – véleményem szerint – egyáltalán nem mond ellent a Szentlélek törekvéseinek. Még a katolikus Egyház tagjainak is csak kis hányada jut el az erkölcsi öntudatnak arra a kifinomult fokára, amelyen az erkölcsi jó vagy rossz végső kritériumát a lelkiismeretben meghozott belső döntésben találja meg. Ráadásul a Római Katekizmus is azt hangsúlyozza, hogy a jól informált lelkiismeretet kell követnünk. Kohlberg és mások vizsgálatai, az 1990-es évek elején, még azt bizonyítják, hogy a felmérés idején Európa felnőtt lakosságának közel fele az erkölcsileg helyes cselekedetet azonosította a magatartás törvényes előírásaival. Páter Somfai Béla SJ a keresztény etika fő irányvonalának az alábbiakat tekinti. »Létezik-e keresztény etika, lehet-e a keresztény hit olyan etikai ismeretanyag forrása, amely az értelem számára nem elérhető? Mondható-e és milyen értelemben az, hogy Krisztus emberi természete az erkölcs normája? A látszat ellenére ezek a kérdések a gyakorlati élet számára fontos problémákra utalnak. Ha például a vallásos hit, isteni kinyilatkoztatásra támaszkodva képes olyan ismereteket elérhetővé tenni számunkra az erkölcsileg helyes vagy helytelen emberi magatartásról, melyeket más módon nem szerezhetünk meg, akkor az egyéni és politikai döntéshozatal egyaránt kockázatossá válhat minden olyan esetben, amikor figyelmen kívül hagyja a vallásos forrásból származó információt és inspirációt. A modern élet nagyon sok olyan problémát teremtett, amelyek megfelelő törvényes szabályozásához szükséges a politikai konszenzus, de ennek megteremtése jelenleg súlyos elvi nehézségekbe ütközik. Elég megemlíteni a magzatelhajtás és az eutanáziát, a genetikus kutatások és terápia területén, a reprodukciós technológia alkalmazásában, vagy a szociális igazságosság, valamint a politikai és gazdasági élet sok kérdésében fönnálló és látszólag áthidalhatatlan ideológiai ellentéteket, melyek a modern pluralista világszemléletű társadalmakat és politikai közösségeket jellemzik«. Véleményem szerint –a várt gazdasági változások mellett – ez a fent jelzett morális kontroll igénye mozgatta elsősorban az Orbánra mindkét alkalommal szavazókat, egyféle, a neoliberális-neokapitalista SZDSZ- MSZP; Gyurcsány -Bajnai féle kormányzást erkölcsi alapon elvető, protest választóként. Ugyanakkor, a kereszténydemokrácia klasszikus intézménye és az illiberalizmus [minden erényükkel és hibájukkal együtt] Orbán általi összekötése nemcsak a filozófiai megállapításokkal alátámasztott elvek ellentmondása, erőltetett párosítása miatt vállalhatatlan. Napjainkban az Orbán Viktor által meghirdetett  illiberális demokráciamodell, a nemzetközi mintákat figyelembe véve, olyan inverz kormányzati rendszer, [akárcsak liberális elődje] melyben a parlamentáris választások elméleti lényegének [a folyamatos választói- polgári ellenőrzés] hiánya miatt a polgárok máig sem ismerhetik meg a kormányzati tevékenység jelentős részét, a polgári jogok tudatos [vélt vagy valós] korlátozása miatt. Az illiberális demokrácia olyan demokratikus társadalmi berendezkedést kínál elméletben, amely egy kormány [elméletileg] a rá szavazó híveinek többségi akaratát tekinti elsődlegesnek, és nem óhajtja figyelembe venni a [vesztes] kisebbségi véleményt megfogalmazó polgárok szándékait. Az így kialakított centrális erőtérben a kormányzó párt legitimitása birtokában zavartalanabbul és hatékonyabban tudja kormányozni az adott államot, azonban a nemzetközi modellt másolva Orbánék napjainkban még a győztesnek kikiáltott keresztény-középutas oldal választói elöl is titkolják a teljes célt, a teljes valóságot. Második kormányzása idején – a 2/3 segítségével – átverték a számukra kedvező törvényeket, majd harmadik megválasztása után Matolcsy György segítségével meghirdette a »magyar«, részben fordított »New Dealt,« nagyarányú közmunkákat szervezett a munkanélküliség csökkentésére, miközben megerősíti a monopoltőke helyzetét és fellendíti az állami földek eladásával a mezőgazdasági monopóliumokat. De milyen neoliberális gazdasági dogmákat használ a regnáló kormány a multinacionális korporációk hazánkba csalogatásához? Az Orbán-féle káros folyamat tetten éréséhez tökéletes háttér Franz Baader társadalom-filozófiai fejtegetése, amely abból indul ki, hogy az ipari proletariátus sokkal kegyetlenebbül ki van szolgáltatva a tőke hatalmának,[ma ugyanúgy, mint 100-150 éve] mint volt középkori jobbágy földesurának. Baader a szerződésen alapuló hatalmi állameszmével szemben, megvalósítandó eszményként az Isten akaratát elismerő, vallás-erkölcsi kapcsolatokon alapuló társadalmi és állami szolidaritás elvét vallotta. A választások előtt Orbán elméletben a Baader-i gondoskodó állameszmét hirdetette, kereszténydemokrata szövetségeseivel együtt. A gyakorlatban azonban a neokonzervatív Ronald Reagan által bevezetett nagyarányú jövedelemadó-csökkentést, valamint az ultrakapitalista tanokat valló Margaret Thatcher receptjét – multinacionális vállalatoknak kedvező rugalmas munkaerőpiac anyagi preferálását, a szakszervezetek hatalmának és befolyásának csökkentését – alkalmazta. Ugyanakkor tekintélyelvű egyéniségéből fakadóan az őt nyíltan vagy titokban körülvevő oligarcháknak juttatta a fentebb említett állami földek jelentős részét, de vélelmezhető még a futballőrületét támogató kapcsolaterősítés szándéka is. Abszolút neoliberális recept beruházásaikhoz a külföldi, elsősorban német korporációk kiemelt anyagi támogatása, megmentette állami tulajdonszerzéssel és az önkormányzatok devizaalapú kölcsöneinek állami átvállalásával a csődbe vitt nagy bankok egy részét. Klasszikusan liberális pénzügyi művelettel kiemelten külföldi befektetőbarát politikát folytat – a forint értékének manipulálását engedő, a monetáris beavatkozást mindvégig kerülő Jegybankkal és a kamatok gyakorlatilag nullán tartásával, valamint az állami alkalmazotti reálbérek [az Uniós átlaghoz és a megélhetési költségekhez képest] alacsonyan tartásával, így a munka értékének degradálásával. Világosan látszik az is, hogy az energiaárak megfékezésével is az ipari konjunktúrát kívánta elősegíteni. Az unióval folytatott látványos polémiája egyértelműen a szabadkőműves páholyok közti küzdelem része, milliárdos barátai elvárják és részt követelnek a pályázati pénzek elnyerésére, a támogatások lefölözésére.

 

Az EMBER

Orbán Viktor ideológiai váltásait sokan hajlamosak egyfajta pozitív változásként megélni. Ha azonban filozófiai alapon vizsgáljuk ezeket, kérdéses és ezért kutatnunk kell, hogy a miniszterelnök egykori viselkedése a közéletben, mint a gőgös nemzetköziség és hazafiatlanság, a nagyképű homályosság és tudatos érthetetlenség, a beteges tagadás és konfliktuskeresés a hagyományos értékrendszer képviselőivel szemben miért változott meg. Miért képviselt a liberalizmus fényesre lakkozott ideológiájának dicsőítésével egy, a keresztény gyökerű és értékrendű Magyarországon politikailag hosszútávon vállalhatatlan, társadalmi és szellemi tekintetben pedig folyamatosan fojtogató elnyomást megvalósító eszmerendszert? Irányváltását a nemzet iránti szeretete vagy a káröröm, a gyűlölet, a hatalomvágy, az ego motiválta?

   Egyénisége meghatározásához mindenképp figyelembe kell venni Carl Gustav Jung : »A személyiség kialakulás« című munkáját. Itt Jung kifejti, hogy a komplexus – mely kifejezést Jung alkotott meg – megoldatlan belső illetve külső konfliktusok következtében fellépő disszonancia következménye és a tudattal összeférhetetlen lelki tartalmakból áll. Ezek a lelki tartalmak erős emocionális töltéssel bírnak; megzavarják a normális pszichés energiaáramlást, miközben ráadásul pici, kellemetlen élmények energiatöltetével tovább növelik saját energiájukat. Tömören fogalmazva : minden megoldatlan tudattalan érzelmi töltés. Orbán egy interjúban beszélt az apja iránti konfliktusokkal terhelt gyermekkoráról. Ettől vélhetőleg amolyan érzelmi menekült lehetett a kollégiumban, a közéletben is megismert lobbanékonyságával lelki sérültségét leplezhette. Orbán – mint írtam – politikai értelemben az évek során született túlélőként, a lassan mindenét elvesztő hazardőr utolsó lehetőségével élve, új játszmát, új beosztást meghirdetve emelkedett ki kortársai sorából, személyes bátorsága és a nonkonformista szelleme révén. Legsötétebb pontja az ego, ami válasz mindenre, önmaga saját kezdete és célja. Komplexusai irányította akarnok, zsarnok, önfejű egyénisége legyőz mindenkit a Fidesz belső berkeiben, példák bizonyítják, bárkit feláldoz régi harcostársai és barátai közül, hogy vezető pozícióját megtartsa.

   »Politikai teológiája« végigvitelét londoni szabadkőműves kiképzése és onnan való kapcsolatrendszerre, elvtelen, csak önös érdekeit szem előtt tartó beállítottsága, jó szónoki képessége teszi lehetővé. Ezt tökéletesen kiegészíti ellensúlyként – a polgári intelligenciát és nyugodtságot magával hozó – felesége, Lévai Anikó tanácsai. Véleményem szerint – ezek segítségével, hivatásos közéleti kaméleonként – eladja választóinak, szalonképessé teszi ideológiai színeváltozásait immár 27 éve.

   Ortega y Gasset írta le egyszer, hogy a születési hely és időpont egy életnek már legalább kétharmadát magában foglalja. Ehhez még hozzáadatott, hogy Orbán személyisége tökéletes példa a jungi szinkronicitás-elméletre is. Eszerint a hagyományosan leírt három jelenségen – idő, tér, okság – túl létezik negyedikként a szinkronicitás, amelyről akkor beszélünk, ha valamilyen külső esemény és egy belső archetipikus esemény véletlen módon egybeesik, egy időben jelenik meg. A Világhatalom kiforratlan, irányítható, eddigi sorsát megváltoztatni akaró, ugyanakkor érzelmileg labilis, bizonyítás és hatalomvággyal teli, jó szellemi képességű végrehajtót talált, pont a kellő időszakban, a kellő helyen. Talán nem véletlenül éppen az 1977-ben Aczél György közvetett bábáskodásával létrehozott ELTE Bibó Kollégium,[összefonódva, mintegy párhuzamaként, vélhetőleg ismét nem véletlenül, a kommunista Rajk Lászlóról elnevezett, Közgázon működő] liberális töltetű szellemi agymosodájában!

.

 

Források:
Faragó Ferenc: Hamvas Béla kereszténységszemlélete
Horváth Róbert: A tudatosság fokozatai
Horváth Róbert: Carl Schmitt politikai teológiája kapcsán
Karácsony András. Carl Schmitt Weimarban
páter Somfai Béla SJ.: Keresztény etika-erkölcsi tapasztalat
Carl Gustav Jung:A személyiség kialakulása 1932; A diktátorok lélektana,1939.
Die Psychologie der Moralentwicklung / Lawrence Kohlberg ; hrsg. von Wolfgang Althof unter Mitarb. von Gil Noam und Fritz Oser, Frankfurt am Main, 1996.
Karl Marx-Friedrich Engels: Die deutsche Ideologie
Vgl. Steffen Martus: Ernst Jünger. Stuttgart 2001.
Ernst Jünger: Der Arbeiter. Herrschaft und Gestalt. Stuttgart 1982.
Carl Schmitt:
Legalität und Legitimität ,1932.
Oswald Spengler: Poroszság és szocializmus /Preußentum und Sozialismus/ 
Max Weber: Die Objektivität sozialwissenschaftlicher und sozialpolitischer Erkenntnis. Wissenschaftlicher Verlag, Schutterwald/Baden 1995

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf