Dr. Bakos Batu: Szent Korona – magyar küldetés a múltban és jelenben

A Szent Korona jelentése sokrétű. Először jelenti a Szentkorona-tant. Ennek lényeg, hogy a Szent Korona a magyar államiság alanya. Benne testesül meg a hatalom teljessége és csak egyedül benne. A mai téves felfogással szemben nem a magyar állam szimbóluma, hanem annak megtestesülése, alanya. Ezért nehéz tárgynak gondolni, avagy akként beszélni róla, hiszen jogi személy, sőt az első jogi személy a jog történetében, megelőzve évszázadokkal magát a fogalmat. A régi elképzelések szerint, és ezt pontosan így is fogalmazták, a Szent Koronának hatalma volt, büntetett és jutalmazott. Nem az uralkodó tette ezt, hanem maga a Szent Korona, és az uralkodó csak a nevében tehette mint fő, ha a nemzet mint tagok egyetértettek vele. Egyedül Ő volt szuverén.

    Lehet továbbá beszélni a Szent Koronáról, mint művészi alkotásról, hisz csodálatos, tervezett, egységes, a hit és a régebbi korok ismereteit összefoglaló mestermunka. Mindez nemcsak szerkezetére és kivitelére, hanem teljes mondanivalójára és szerepére vonatkozik. Benne egységben van az ég és a föld, a világmindenség és a természetfölötti. Ezért közvetíti a hatalmat az ég és föld között. Más szavakkal, nevezhetnénk szentelménynek, ami a menny kegyelmét, segítségét adja, hogy a hatalom gyakorolható legyen és ne nélkülözze az ég áldását. A magasztos feladat, fenséges tárgyban testesül meg.

    Az eddigiekből világosan következik, hogy a Szent Korona felajánlása, egyben az ország, a nemezt, a nép felajánlása. Elfogadása pedig mindezek elfogadása, és ugyanakkor természetfölötti kapcsolat, szabályos szerződés a felajánló és az elfogadó között. A magyarságot, az országot és lakóit, mint kollektívumot teszi a mennyei Királynő, a Megváltó Édesanyja, a Magyarok Nagyasszonya örökségévé, tulajdonává. A felajánlás egyébként nem a király magán megnyilatkozása volt, hanem az ország előkelőivel, a nemzet egészével egyetértésben történt, s ezért az utódokra is kötelező.

    Innen kezdődik a gondolatsor történeti oldala. A Szentkorona-tan, illetve magának a Szent Koronának és annak mennyei tulajdonlásának tudata az időben fejlődik, kiteljesedik, majd felejtődik. Más szavakkal, arról a képről van szó, ami a nemzetben kialakult és él, s arról a küldetésről, amit ez a tudat kifejez. Ezért a küldetés és annak lélekbeni megélése a tárgya ezen írásnak. Természetesen tudom, hogy ötven év kommunizmus és marxista oktatás után nem könnyű felvetni a kérdést, van-e értelme a történelemnek? Ha egységes szemléletben akarjuk látni a világot, akkor meg kell tennünk a kétség ellenére. A történelem nem értelmetlen, nem az osztályok harca. Benne nemcsak az anyagi fejlődés, a rideg érdekek küzdelme van meg, hanem elsősorban a szellem és a lélek tusakodása. A fejlődés mellett az erkölcsi értékekért folyik a küzdelem: bűn és erény, jó és rossz között. Kezdete visszanyúlik a teremtésig.

    A Szentháromság egy Isten önmagát kiárasztva, a maga lényegét közölve – szeretet – teremt és hozza létre a személyiséggel rendelkező szellemeket, majd a testtel és lélekkel bíró embert. Szeretetből alkotta őket, szabadnak, boldog jövőt szánva nekik. Először a szellemek egy része, majd nyomukban és sugallatukra az ember tagadta meg Őt, a Szeretetet. Így született meg a bűn, és indult útjára a történelem. Isten a büntetés mellett –ezt a tett magában rejti, hiszen valódi értelmét és célját utasítja vissza – megadja az orvosságot, a menekülés lehetőségét. Felülmúlhatatlan szeretetében megígéri, majd elküldi egyszülött Fiát, aki Isten is, ember is egyetlen személyben. Ő a történelem középpontja, kezdete és vége, célja és értelme. Belékapaszkodva bárki megmenekülhet, az Ő szerető kezét elutasítva elpusztul. Közvetlenül az első ember bűne után hangzik el a büntetés meghirdetése, de egyben az ígéret is, s annak szavaiban rejlik a történelem legmélyebb értelme. »Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé…” Ebből világosan érthető, hogy a harc a lelkekért folyik, halálosan komoly. „… Széttiporja fejedet, te pedig sarka után leselkedsz.« Nincs esély tehát kompromisszumra, szintér az egész világ és az élet minden területe. Nem lehet szétválasztani szellemire, vagy lelkire, egyénre, vagy társadalomra, tudományra, vagy vallásra, köz-, vagy magánéletre, stb. Az élet egészéről, teljességéről van szó. Ebbe a hatalmas küzdelembe kerül bele minden korban az egyén, az egyes ember, de az emberek közössége, a nemzetek, népek, országok mindannyian. Ebben a harcban kell megtalálnia hivatását az emberek közösségének. Mind az egyes ember, mind a különböző emberi közösségek saját küldetéssel rendelkeznek. Vagy közvetlen a kinyilatkoztatásban nyilvánul meg a nemzetek hivatása, ahogy ez a zsidóság esetén történt, vagy a történelem folyamán mutatkozik meg. Sokszor közvetlenül és könnyedén észlelhető, máskor csak a történések mélyebb elemzése, átgondolása véteti észre. Néha magát a népet tölti el, és szabadulni se tud tőle, máskor pedig nem is érti, akaratlanul teszi.

    Bennünket magyarokat kitüntetett szerep, magasztos és rendkívül nehéz feladat vár. A sárkány, az őskígyó fejét széttaposó asszony öröksége, a Napba öltözött Asszony tulajdona, népe, országa vagyunk. Történetünket, történelmünket csak ebből a hatalmas, kozmikus, sőt természetfeletti nézőpontból érthetjük meg. István király felajánlása, koronájának közvetítő ereje mennyei, földön kívüli magasságokba emel. Az anyagi, röghöz kötött valóságából kell felemelkednünk. Fel kell tudni nézni és nőni a feladat magasztosságához.

    Királynőnk, Védelmezőnk egyben az Istenember, a Megváltó édesanyja. Ott áll keresztje alatt, s együtt szenved Vele. Nem menekül el, kitart mindvégig. Részt vesz a megváltásban, mások helyett szenved, imádkozik, engesztel és ajánlja fel magát. Népének sem lehet más a sorsa. Csak ebből a távlatból érthető történelmünk. Csak az Asszony sarka után leselkedő kígyó dühödt gyűlölete értetheti meg sorsunk, történelmünk sötét, egyébként érthetetlen pontjait. Csak ez a nézőpont sejteti Pál apostol szavainak véres valóságát – nem hús-vér emberekkel, hanem szellemekkel, fejedelemségekkel vagyon tusakodásunk. Ezt a küzdelmet égi királynőnk segítsége nélkül nem nyerhetjük meg. Mi persze lehetünk hűtlenek, Ő hűséges. Mi lehetünk hálátlanok és megtagadhatjuk, Ő azonban nem fordul el tőlünk. Ok nélkül soha semmi sem történik. Isten terveiben a természetfeletti mindig természetes alapokra épül. Ha kiválaszt valakit, akár egy népet, okkal teszi, s azt választja ki, aki alkalmas arra, amire kiválasztották. Különösen igaz ez a magyarság esetében. Szent István műve nem futóhomokra épült. A keletről jött nomád nép – ne menjünk most bele a vitákba, se a nomádságról, ami nem jelentett alacsonyabb kultúrát, sőt!, se a bejövetelről – istenhívő volt, tisztult isten-fogalommal. Különösen tisztelte és szerette az anyát, a Nagyasszonyt. Alkalmas volt tehát a kereszténység felvételére, a felajánlásra. Erkölcse, hite tisztán őrizte meg az őskinyilatkoztatást. István ezért tehette felajánlását a nép vezetőinek jelenlétében, egyetértésével. A Boldogasszony számára egy volt a Szűzzel, Jézus, a Megváltó anyjával. István tehát megtehette, mert nem tett idegen, a nép szellemével ellentétes dolgot. A Szentháromság egy Istenben és az Istenanyában kapott világos értelmet az előző Öregisten, illetve a Holdisten-Nagyasszony képe. Egyértelművé vált számára küldetése, feladata, s tudta, ez elől nem menekülhet. Molnárfi Tibor gyönyörűen bizonyította a magyar nép metafizikájában, hogy soha még csak nem is mérlegelhette, hogy ez alól kitérjen, bármi jön. Sem tatár, sem török nem téríthette el felismert, vagy lelke mélyén élő hivatásától. Egyértelmű volt, hogy az Isten és a Nagyasszony népeként kell védelmezniök a keresztény hitet, megőrizni Európa közepét, az egyensúlyt. Európáét, ami akkor egyet jelentett a kereszténységgel, s annak nyugati alakjával. Igaz, István idejében még nem történt meg a szakadás, de a felfogás különbsége, az ellentétek már kiéleződtek Bizánccal. Világos volt, hogy uralkodók, fejükön István koronájával a népükért való áldozatok Álmos után, de már nem emberáldozatban, hanem az életében. Ez volt mindvégig az Árpádok lelkülete Istvántól a szent királyokon át a vezeklő, önfelajánló királylányokig, asszonyokig. Más uralkodóház ennyi szentet, boldogot nem adott. A nép pedig követte vezetőit, hisz egész Európa tudta: »Ha szenteket akartok látni, Magyarországra menjetek.« Mindegyikük a magyarok Nagyasszonya és Királynője lángoló szeretetében nevelkedett és tette a dolgát tudatosan, hősies erőfeszítéssel, ahogy azt IV. Béla a pápának írott levelében világosan kifejtette.

    Hűségesek voltak a Szentszékhez mindig, nemcsak a kiváló pápák alatt. Ugyanakkor jogaikat önérzetesen őrizték. Magyarország apostoli királyság volt és maradt. A szellem, az életáldozat nem szakadt meg az Árpádokkal, hiszen a lovagkirály Anjouk, majd a Hunyadiak folytatják. Nagy Lajos a Boldogasszony tiszteletét és képét elviszi a határokon túlra [Mariazell, Czestochowa]. Majd megkezdődik az élethalálharc a kereszténység védelmében a máriás országzászló alatt. A küzdelem hosszú, századokon át tart, a zászló is elvész, de a Mária-énekek, kegyhelyek, fogadalmak megmaradnak.

    A Mária-kultusz Magyarországon egészen sajátos. Sokan állítják, hogy Lengyelország, Franciaország, Amerikában Mexikó és Brazília ugyancsak a Szűzanya országai, hiszen felajánlották őket. Az olaszoknak van Madonnájuk, a franciáknak Notre Dame-juk stb. Mégis eltér a Boldogasszony köré kialakult tisztelet, népi hiedelemvilág. A sajátos magyar Mária-kultuszokból Európa, és nyomában az egész világ, sokat átvesz, noha mára már elfeledte, honnan indult szent Anna tisztelete, hol volt általános a Szeplőtelen Fogantatás hite, hol ünnepelték először a Sarlós Boldogasszonyt. Miért volt kiemelt ünnep Nagyboldogasszony napja, miért pontosan ezen a napon ajánlották fel az országot. Jellemzők a Mária-ábrázolások is. Alig van szárnyas oltár, ahol nem szerepelne vagy az Angyali üdvözlet, vagy Mária látogatása Erzsébetnél, azaz Gyümölcsöltő, illetve Sarlós Boldogasszony. Valószínűleg a Szent Korona Mária-képe közvetítette, hogy az áldott állapotban lévő Szűzanya áll a központban. Másutt inkább a karján tartja Gyermekét, itt a méhében hordja. Természetesen olyan ábrázolás is található kegyképeken, sőt legtöbbször a Szent Koronával a fején, ahol a karján ül, gondoljunk csak Márianosztrára.

    Nemcsak a magyarság volt alkalmas a szerepre, amit játszania kellett, hanem maga a Szent Korona is, s ugyanúgy közvetítő lett a történelem folyamán. Ebben persze nincs semmi csodálatos, őt ajánlották fel, ő jelenítette meg az országot, népet. Kifejezte a legfontosabb hitigazságokat, az égi és földi hatalmat. Benne volt és van a teljes Szentháromság. Az Atya a tetőn, minden hatalom forrása, s a földön ez a koronában testesül meg. A Fiú a Pantokrátor képében a mindenség Királya, talán az egész korona is Neki készült. Az Atya és Fiú képe teljesen hasonló, ami sokakat megtévesztett, pedig nagyon egyszerű, hiszen maga Jézus mondotta: [Fülöp, aki engem lát, látja az Atyát is…] A Szentlélek megszentelő ereje a Fogantatás képében, az áldott állapotban lévő Szűzanya alakjában szerepelt. Ugyanakkor a képet Szentlélek-kereszt díszítette drágakőből. Tudjuk, hogy ezt Izabella királyné törte le, amikor a koronát át kellett adnia. Élt egy legenda, miszerint akinél ez a kereszt van, ahhoz, illetve utódához visszatér az egész korona. Maga a történet is jellemző, hiszen arról tanúskodik, milyen mélyen hittek a koronában, a korona erejében. Ugyanezt bizonyítja, hogy még a fekete mágiát is felhasználták azok, akiket hatalma, jelentése zavart, ezért a teljes képet leszerelték – más képekkel együtt –, s helyette bizánci császárok képét tették fel, készülvén, vagy készítvén a harmadik bizánci birodalmat, és annak koronáját. A terv ugyan nem sikerült, de a korona már nem az eredeti képekkel van közöttünk. Megrontása, megszentségtelenítése csak részben sikerült, szerepét így is be fogja tölteni, mellesleg helyre is fog állni az eredeti állapot, amikor eljön annak az ideje.

    Térjünk vissza a Mária-képhez. Az Istenszülő, Magyarország Királynője a világ Királyával egy magasságban és méretben jelenik meg királyi jelvényekkel az Atyához és Fiúhoz hasonlóan, felülmúlva az angyalokat, szenteket. Ez a kép első pillanatban lehet csak furcsa. Teremtményt emel látszólag teremtői magasságba, s ezt az ábrázolás módja még ki is emeli. Ám a kép pontos és hittanilag megengedhető, hisz a Szentlélek hatalma fejeződik ki. Maga a Szentszűz áldott állapotban van, ahogy fenn már céloztam erre. Így tehát az ember teljes testi egységben, a lehető legszorosabb testi egységben van az Istenemberrel a Szentlélek hatalmából, s ezért részesül Annak méltóságában, mert ki kell fejeznie jelenlétét.

    A koronán felül az apostolok képe egyben nagyon erősen kihangsúlyozza az egységet az apostolok utódával, Jézus földi helytartójával, ami természetes egy apostoli királyság koronájánál. Nincs persze rajta az összes apostol, ám mindenki szerepel, akinek általános jelentősége, illetve az adott népek térítése okán ott kell lennie. Alul körben pedig gyógyító és katonaszentek, valamint négy, az emberi történelem szempontjából legfontosabb arkangyal képe van, helyesebben volt, mert Gábor és Mihály kivételével lecserélték őket. Ennek is volna mélyebb értelme, hiszen a végidőkben szerepet kapó angyal képe nincs már fenn, valamint az általános segítőé, gyógyítóé. Az ilyen részben babonából eredő műveletek a hit és tudás hiánya miatt, azokat pótolandó fordulnak a sötét erők segítségéhez. Erre később még vissza kell térnünk, hisz ezeknek az erőknek történelmünkben más szerepe is van.

    A korona tehát alkalmas a közvetítésre. Ezt fogalmazza meg és önti jogi alakba legjobbjaink ezer éves igyekezete, hogy a Szentkorona-tanban megfogalmazzák a világon egyedülállóan a hatalom teljességét, annak gyakorlását egyeduralom nélkül, azt lehetetlenné téve, s megteremtve a sacrosancta respublica-t, azaz a szent államot. Mellesleg ezzel elsőként határozzák meg a jogi személy fogalmát, annak első képviselőjét, a hatalom megosztását jóval a felvilágosodás előtt, s annak – ma már látható – tévedései nélkül. Mindezt századokkal a felvilágosult, bennünket lenéző, „barbár nomádoknak” tartó Európa előtt. Nem az egyedüllét keserves megtapasztalása, nem a szorongás, hanem az öntudatos, saját alkotásának értékével tisztában lévő, egészséges nemzeti önérzet mondatta elődeinkkel: »Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita!«[Magyarországon kívül nincs élet, ha van, akkor pedig nem ilyen.] Ebben kifejeződik az igaz nemzeti öntudat, az önmagunkra utaltság minden keserve, ám semminemű lenézés sincs benne. Valahol a Magyarok Nagyasszonyának mélységes szeretete rejlik tudat alatt ezen nemzeti öntudatban. Vádolhatnak sovinizmussal, nemzeti elnyomással, ám az épp az előbb kifejtettek szerint eleve lehetetlen volt ilyen jogrendszerben.

    A korona lett az egyetlen nemzeti korona, amivel Isten szent Anyja ábrázolható. Ez természetesen a nemzeti koronákra igaz. Sok más ábrázolás látható, ahol a Szentanya koronát visel, ám azok egyike se nemzeti korona, hanem csak jelkép, fantázia szülötte. Ugyanakkor kiugró szerepével a nemzeti egységben, a szent állam létrehozásában és megtartásában a török uralkodó ugyanúgy tisztában volt, mint még a XIX. században is az angol festő, aki a legendás lovag király halálát ábrázolva nem feledkezik meg róla, s ágya mellé festi. Ez persze elmondható a német festőről is, aki akadémikusként megvizsgálva, utána nézve, Nagy Károlyt ezzel a koronával koronáztatja híres képén. Joggal, mert nemzeti egységet teremteni, vallási megosztottság, népi különbségek ellenére egységesen szentnek ismerni és tisztelni más nem volt képes. Katolikus és protestáns, magyar, német, oláh, szlovén, horvát, ruszin vagy tót magáénak tartja, engedelmeskedik neki, elfogadja adományát, könyörög hozzá… Raguza városa fogalmazza meg ezt csodálatosan a középkorban.

    Már az első nemzeti himnusz hirdeti, s utal a küldetésére, annak lélekben meglévő Tudatára, amikor éneklik, hogy »Boldogasszony anyánk, régi nagy Pátrónánk…« Hivatásával tehát tisztában van akár az »Isten második választott népéről«, ahogy az első prédikátorok, akár a Regnum Marianumról – ahogy Pázmány Péter beszél. A küldetés záloga pedig a Szent Korona, akihez egyként tisztelettel zarándokol, rohan, ha meglátni, közelébe kerülni módja van. Nincs ebben különbség nemes és jobbágy, főrendi és pórnép között, ahogy a diadalút mutatja Orsovától Budáig a szabadságharc után. Van természetesen halálos ellensége is. Szemere Bertalan – ma sokat hivatkoznak reá, nézetei okán –, aki meg akarja semmisíteni, végül elásatja, II. József, aki megcsonkíttatja, meg akarja rontani, ahogy erre már utaltam. Mindezek még nem ártanak igazából, mert a lélek egészséges.

    Szólottam már a sárkányról, az őskígyóról, aki az Asszonnyal való küzdelmében dühödt gyűlölettel támad Annak népére. Egész történelmünk, de különösen az utóbbi idők története világosan tanúskodik erről. A felvilágosodás – különösen a francia –, amit helyesebben elsötétedésnek kellene nevezni, felszabadítja a sötét erőket. Megteremteti a Gonosz homályban működő eszközét, a szabadkőműves páholyokat, s bennük az illuminátusok világhatalomra törő társaságát. Régen azt mondották: »nomen est omen.« Ebben az esetben ez kétségtelen, hiszen csak egymás mellé kell tennünk a fogalmakat, felvilágosodás, Lucifer, illuminátusok, mind a hamis fény, hamis tudás megnevezései. Ők rendezik meg a francia, majd a bolsevik forradalmat, előtte kiötölve és népszerűsítve a liberalizmust, majd a kommunizmust, elősegítve egy új kort, új szellemet, ahol már nem lesz helye a közéletben Boldogasszonynak, mennyei és földi Királynőnek, Szent Koronának és tannak. Nincs és nem lesz értelme magyar küldetésnek. Helyette az elbutított nép »korszerű« eszmékkel saját életére törő tudatalatti öngyilkos indulattal számolja majd fel magát, hisz elfeledtetik léte értelmét.

    Nincs és nem lesz értelme Szent Koronának, magyar küldetésnek. A koronát fekete mágiával, a nyelvet idegen szellemmel, szavakkal meg kívánják rontani. Meghamisítják a korona történetét is, majd a magyar nép eredetét, történelmét, nyelvészetét. Liberális – szabadelvű – kormányok fokozatosan modernizálják a magyar államot, hoznak »korszerű« törvényeket. Átalakítják az oktatást, leszámolnak a »maradi regékkel, legendákkal«. Meg akarják törni a nemzet gerincét, védelmi erejét, engedik a legmozgékonyabb réteg kiáramlását, s az idegenek beáramlását. A folyamat eredményeként fokozatosan, majd egyre gyorsuló ütemben halványul a küldetéstudat, gyengül a nemzeti érzés, elmosódik a sajátos eszmerendszer. Helyette becsempészik az újat, a régitől eltérő mást. Egyre áttetszőbb lesz a Boldogasszony képe, erőtlenedik a Szent Korona varázsa. Végezetül „felelős” államférfiak megtagadják, elvetik. Sőt, akad olyan is, aki el akarja adni, piaci kofaként alkudozik értékéről. A végeredmény: széthullik az ország. Trianont a szabadkőműves külső és belső erők szabadították Magyarországra.

    Az összefüggés teljesen világos, egyértelmű. A páholyok magasabb fokozataiban Luciferre – fényhordozó, megvilágosító – esküsznek. Ő pedig a Boldogasszony legfőbb ellensége. Neki nem árthat, nemzetének annál inkább. Szét kell tehát vernie országát, népét megnyomorítani. Ezért küzd a küldetéstudat, a nemzettudat ellen, ezért halványítja a Boldogasszony, a Szent Korona képét. Akik Trianont, a párizsi békeszerződéseket készítették, eldöntötték, azok hozták létre a Népszövetséget, később az ENSZ-t. Az ő művük a Világban, s most már az EU is. Anglia belépése óriási fordulatot hozott, s az eredeti keresztény szellem fokozatosan liberálissá vált. Nizzában már megtagadta a keresztény gyökereket. Maastricht óta egyre inkább a kényszerre, szankciókra épül, s azt gyakorolják is. A végső célok egyike a világkormány, az EU kísérleti terep. Ők döntik el mindezt, s teszik meg, amit létrehozására szükségesnek látnak. Erkölcsi gátlásuk nincs. A magzatölés éppúgy belefér terveikbe, mint az öregek elaltatása, háborúk, gyilkosságok, akár egész nemeztek lemészárlása, nemi forradalom, másság tisztelete, ferde hajlamok, megrontás, kábítószer, minden téren szabadosság, jogok kötelesség nélkül, és a sort hosszan folytathatnám. Sajnos nem beteges fantáziám terméke mindez, hanem napvilágra került dokumentumok, népesedési konferenciákon elhangzottak, vezető politikusok írásai stb. utalnak erre.

    A történet mai lapjain burkolt, de rendkívül kegyetlen magyarüldözés folyik. A harc központjában a küldetéstudat eltörlése, a Boldogasszony népének megsemmisítése áll. A fő ellenség természetesen a Napba öltözött Asszony. Képét mindenünnen le kell venni, csillagát kicserélni a Gonoszéval, népét eltörölni, megbosszulni, ahogy merte a csillagokat egyszer már leverni. El kell hallgattatni mindent, ami történetére, igaz történetére, küldetésére, létének értelmére utal. Nem számíthat az igazság, a betöltött küldetés. Nem számít, hogy áldozat lett a kereszténységért, Európáért, ami egyet jelent. Ma persze a gyökereket megtagadták, s így hiteltelenné váltak. Az EU legfőbb gondja, hogy a földrajzi közelségen túl a gyökerek megtagadása miatt nincs közös alap. A földrajz pedig, ha a törvényeit nem veszik figyelembe, kérlelhetetlenül megtanít arra, hogy egységeket csak rendkívüli költségekkel lehet átlépni és összetartani. A természeti egységeket csak rendkívüli költségekkel lehet átlépni és összetartani. A természeti egységekre lehet csak tartós kapcsolatot, birodalmakat alapítani. Az EU vezetői ezt elfelejtik, de ennek még sokkoló hatása lesz. A Nagyasszony népe küldetése alapján feltartotta a pogányt, majd az iszlámot, hogy Európa fejlődhessék, s az új világba vihesse el szellemét. Közben a véderő felmorzsolódott, elhalványították benne küldetése tudatát, értelmét. Ma már csak legjobbjai hallottak ősi magyar alkotmányról, közjogról, Magyarország mennyei Királynőjéről, küldetéséről. Elfelejtődtek a földrajzi, néprajzi, nyelvi tények, s ezek összefüggése a Szent Koronával. Az önvédelmi ösztön meggyengült, nincs veszélyérzet, a lelkiismeretet elnémították. Ha a jelen szellem uralkodik tovább, hamarosan megrontó nyelv, makogó »magol« és elbutult, satnya, fogyatkozó segédmunkás népség lakja ezt a földet, ahová irányt mutatni, szervezni és dolgoztatni »szép idegeneket« lehetőleg lakóparkokba kell behívni, betelepíteni.

    Most különösen élessé vált a kérdés. Az EU kapujába védtelenül, kisemmizve, kiszolgáltatva érkeztünk. Pajzsunkat, páncélunkat – Nagyasszonyunk oltalmát, történeti alkotmányunk, a Szent Korona védelmező erejét – önként tettük le, s fegyvereztük le magunkat. Földünk kapós »tőke«, úgy tűnik, valakiknek szüksége van rá. Mezőgazdaságunk nem kaphat támogatást, nem állhat meg a maga lábán, mert itt nincs szükség nyugati gazdaságokra, itt nagybirtok kell, de semmiképp se magyar tulajdonban. Itt a nemzetközi cégek kaphatnak kiemelt támogatást, adókedvezményt, a magyar viszont nem. Az úthasználatról egyoldalúan le kell mondanunk, vámokról is, de a támogatást a helyi EU-s szakértők fizetésére fordíthatjuk. Még örülhetünk, ha tagként, szegénységünk ellenére nem leszünk nettó befizetők, bár ha az elmaradt jövedelmeket nézzük, már ma is azok vagyunk. Folytathatnám a sort, de nem érdemes, a kép így is szörnyen lehangoló. Valóban ilyen sötét, reménytelen volna a jövő? Ha csak ezt a világot nézzük, s elfeledjük a természetfölötti összefüggéseket, igen! Ám tudni kell, hogy a történelemben a végső győzelem nem a pusztító erőké, nem a Gonoszé, nem a Kígyóé, hanem a Napba öltözött Asszonyé. A vörös Sárkány veszít, ha farka csapásával le is söpri a csillagok egyharmadát. Győz az Asszony, aki tizenkét csillagból álló koronát visel [nem ötágúak!]. Ő a mi Nagyasszonyunk, Övé a Szent Korona, s Ő nem hagyja el nemzetünket. Az ősi ígéret szerint: »… széttiporja fejedet, te pedig sarka után leselkedel…«

    1456-ben reménytelennek látszott a többszörös túlerő elleni küzdelem, ám Hunyadi győzött, igaz nem sokkal utána a gyilkos járvány leterítette. 1956-ban, 500 évvel később a túlerő még nagyobb, a harc még reménytelenebb volt, s végül a vörös Góliát attól a sebtől pusztult el, igaz később, amit akkor kapott tőlünk. Szinte hihetetlen, hogy a tudat alá szorult küldetés mozgatta a pesti srácok kezét, vezette a Munkástanácsokat. A Szentkorona-tan elfelejtett eszméi, s a Boldogasszony a lélek mélyéről újból hatott és megjelent. Nem lesz ez másként a meggyengült EU fogságában, hamis mannában reménykedő »mangolt« makogó néppel sem. A túlerő még rettenetesebb, a saját erőnk még kevesebb, de Szent Pál szerint: »szívesen vagyok gyenge, hogy Isten ereje lakjék bennem«. Nem Dávid a győztes, ő csak meri vállalni a harcot. Isten győz, s ez a jövőben is így lesz. Népünk Dávid, testi és lelki erejében nagyon-nagyon megfogyatkozva, ellenfelünk Góliát, pedig sokszorosan megerősödve néz a további küzdelem elé. A harc mégse reménytelen, vissza kell vennünk ősi fegyvereinket, pajzsinkat és páncélunkat, gyengeségünkbe kapaszkodunk, s akkor Nagyasszonyunk közbenjárására Isten ereje működhet bennünk. Lehet az ellenfél a liberális, szabadkőműves hatalom, a világkormány, ha egyáltalán kialakul, vagy az EU, ám a győzelem nem kétséges. Forduljunk bátran történelmünkhöz, vonjuk le tanulságait. Tudatosítsuk, hogy a Szentkorona-tan nem hatálytalanítható. A Szent Korona pedig élő és ható valóság, akár az Országházban, akár a Várban, akár múzeumban található. István király felajánlása érvényes, a Boldogasszony elfogadta, védelme fennáll. Vállalni kell újra küldetésünket. Az utolsó órában vagyunk.                    

2002.