Sinka István: Pillangók Imériben

Pányád mellett Imériben
Tizenhárman aratunk itt
S e tizenhárom arató közt
megemlítem kis Kaszait.
Fekete és tatár fajta
s a járom is fekete rajta.

Ő nékem a legkedvesebb,
mert én, aki sovány vagyok
s nyughatatlan: vele nézem,
mily távolik a csillagok.
Mi ketten álmodók vagyunk
s mérhetetlen a bánatunk.

Csobánunkban felforr a víz,
és vérszínű és kín a nappal,
S éjjel, mikor süt már a hold
lehullunk néma panasszal
aludni a torsok közé,
mintha fel se kelnénk többé.

Talán jobb is lenne nékünk
elaludni mindörökre
kinn a tallón s koraőszig
beleolvadni a földbe.
Ki keresne e nagy nyárban,
Hogy hova lettünk tizenhárman?

Én itt bal felől feküdnék
Nyugodtan és végre törten…
– S amért szegény kis Kaszait
e versben gonoszul megöltem:
szívéből majd vadmályva kél,
s pillangókat csal rá a szél.