Ásgúthy Erzsébet: Te voltál a galamb

Felettem légcsavar nyerít.
Köröttem szenvedélyek tutaja siklik.
Rohanó, suhanó gépek
futják a kört.

Az én bárkám külön járt.
Összetört.

Sziklához vert a vízözön.

Körmömmel vájtam a kövön
utat. Kigyulladt
verejtékem mostoha
ostora
hajszólt tovább,
amíg gerincem kemény oszlopán
a gőgöm
ívbe tört.

Vad harc volt.

Meddig tarthatott?…
Órákig csak?,
vagy évekig talán?…
Mindegy.
A küzdelem heve nem mér időt,
s nem vés rovást
vérezve sem
a sziklák oldalán.

S elnyúltam a fájdalmak Ararátján,

– mint holt kagyló, mit kivetett a tenger.
Öklöm sebes lett. Térdem elkopott.
Dacos szavamban ne m volt többé fegyver.

Csak felszakított szívem vert utolsót,
mikor felértem…

De bomlott harang
csendült belőle fenn:

a kínok csúcsán
Te vártál rám.

Te voltál a galamb.