Pakocs Károly: Királyi nász
Belülről szólt az üzenet,
hogy tépjem ki a szívemet
a vágyhínárból s partra hozzam;
s várjak hosszan,
mígnem jön a nagy Király.
A vér-vizek vad partinál
messzenézőn szótlan álltam,
vágytól majd-halálra váltan
vártam. Nem jött senki sem.
Szívemre szállt a félelem.
Zord borzadás kerülgetett:
Óh innen üdvre hol vezet
az út? Ki fogja ingoványos
láz-mocsárból mély vizekre
sziklahegyek kék-tavához
elvezetni csolnakom’?
S ím! Messze tónak kék színen
aranyba-játszó égi fény-
ruhában végre nesztelen’
az Isten-Férfi megjelen.
Közelít a tiszta tó
színén. Örömre bíztató
mosollyal ajkán. Tűz-szemekkel.
Ötsugáros láng borítja
fény-mezőbe termetét.
Száll a láng szerteszét.
És szemével félelemből
szeretetre simogatja
sápadóra-vált szívem’.
(Isten annak gondolatja,
vágyait ki elsiratja
s eltemeti sebtiben.)
Láng-szemével rámtekint.
Szívemben szikra gyúl megint.
Ragyognak égi csillagok.
Hát rab vagyok:
a Férfi rabja. Fátyolát
hogy ráteríti homlokomra
s két kezem’ kezébe vonja:
hull a tűzbe haldokolva
földi érzés, földi vágy.
Szól a Férfi: Én vagyok,
kit Isten-érző angyalok
háromszor szentnek zengenek
És olajjal mécsesében
várja titkon-érkezésem’
nászra-váró szűz-sereg,
ha tengerén az éjszakának
(míg az árnyak lopva járnak)
átkelek.
Ím’ a fátyol.
Lezárom véle két-szemed’.
Jaj szemednek, ha a távol
messzeségbe ténfereg.
Ím’ a jel.
Most homlokodra csókolom a kék-eget.
Jaj a főnek, mely – ha jőnek
vágyai a vér-erőnek –
földieknek istenadjont integet.
Ím’ a gyűrű.
Szív-kohóból tiszta művű.
Ékeit hűn összetartja
fájdalom-fém-foglalat.
E pillanattól, Krisztus-asszony,
nincs öröm, mi lent-marasszon:
égi vágyak foglya vagy.
Ég a Krisztus arculatja,
szent-szerelmét visszaadja
tűz-szívem.
Ki a földi vágyak rabja,
s Krisztusát magára hagyja:
lelke annak nem pihen.
Zokogj világ, ma nincs szívem
neked. Gyönyörrel megpihen
már keblemen a liliom.
Ha rázza kelyhét miliom
vihar: nem győzi fergeteg,
mert tűz-szívemnek aggaták
cecíliák őrangyalát
adta támaszul
az Úr.
Bár száz-szem ostroma csalja
vigadásra szívem’: se’ jobbra, se’ balra.
Csak az égre, csak az égre!
Kinek az Istenfia nyújtja kezét le:
hogy gondolna ma pórfi-legényre!
Pásztor fuvolája ne sírja szívembe
dalát. Mennyei karral versenyre ki kelne?
Az embert magamban a tűzbe temettem:
Én a Tűz-Király asszonya lettem!