M. Szabó Magda: Üzent a földem

Reklámfényes,
törtető emberektől, gépektől hangos
nagyvárosi utcán átsuhant valami furcsa,
földszagú szél.
Minden fagyos, hideg,
hivatalosan is gazda még a tél –
mégis! – másképp süt a nap
és este másképp ragyognak az égen
pisla sugarak…

Furulyás, birkás, pipacsos mezőkről
ideszakadt idegen, – én –
remegő orral, feszülő testtel
belesóhajtok a levegőbe:
Üzent a földem!

…üzentek rétek, bársonylegelők,
szarkalábas. lapuleveles árokhátak,
búzaföldek, akácos erdők,
mélabús fűzfás Tiszapart,
illatos szőlővenyigék,
pattanórügyes gyümölcsösök,
napraforgós, eperfás paraszttanyák…

A szívembe vág!

Üzent a földem… Az alföldi rónaság…
Ma megint idegen lettél. Gyűlöllek, Város!
Te festett, cicomás, lármás, bohócvilág!
Vonatfütty csalogat… Idehallik az állomásról…
Te gőgös, piszkos, gyilkos kőrengeteg!
benned minden romlott, hazug és beteg.

– Gyerünk innen! – szorul a torkom.
Futni!
Mint gyerekkoromban,
kibomlott hajjal,
pajkos nevetéssel,
kipirult arccal
szőrén megülni a lovat…

Nem, nem tudok maradni…
Hívnak!
A tavasz csókolja már a földeket –
és Hozzá visz mindörökre hű,
visszavágyó, szerelmes paraszti lelkem…
Hej! Emberek! Üzent a földem!