Rónai Mihály András: Itthon

Életem sok, apró, felszínes kis titkát,
mit rádbíztam, beszéld ki, telefon,
száz régen behegedt lépésemet rajtad
fakaszd ki és valld be, drága pesti flaszter.

Én illatos szénásszekerem, autóbusz,
tudod-e, hogy Szeged födeles tanyái
közt csak vendég voltam, bár egy álló évig
mulattam időmet ott ízes magyar szón

részegedve, míg gyors, idegen beszédű
népek szava között. Párizs városában
jó benzin-illatod orrolván eltöltött
a vidám, jó érzés: imhol hazajöttem!

Nagykörút reklámja, első versem hamvas,
meleg ihletését meséld el – Szent Margit
szigete, te első tipegéseimmel
büszkélkedj – Országház-tér, te is – hadd lássák:

hogy igazi hazánk nem az a lépés föld,
ahol megszülettünk, nem is az az égtáj –
csak egy illat, egy szín, egy plakát a szélben,
aszfaltos keréknyom, miben csordogálni

kezdett életünknek vaksi kis patakja…
S most is, e kávéház alkonyi teraszán
még senkise sejti, szép Göncölszekerem,
a villanyreklám se jött föl még az égre –

(hol Békés és Bihar tája összehajlik,
a lágy Körös fölött tán épp alkonyodott,
mikor édesapám felérkezett Pestre,
és a zajos estben először rám gondolt) –

tán csak ama régi körösparti alkony
izen és motoszkált véremben, mikor csak
az én fülem szűri ki e harsogásból
a közelgő este halk, tündéri léptét.