Pakocs Károly: Esti imádságom

És mindig levetkezem az Isten előtt, mielőtt lefeküdnék:
levetem sarumat, övemet, ékeimet, fekete köntösömet
s megállok ágyam előtt, mint valaha bölcsőm pereménél,
mikor édesanyám fekvésre igazította meg a párnám.

Egyedül vagyok. Nem takar a fekete köntös,
melyben szomorúnak, férfinak, áldozatnak lát meg a föld
és emberiség rabjának, isteni titkot rejtegetőnek.
Ez a szent ruhátlanságom mutat valóban engem.

S ilyenkor magamra hagy a nappaloknak komolykodása;
a hosszú-szavas gondolatok mind-mind magamra hagynak
s megérzem, mily kicsinyre válik körülöttem a világ is:
nagy neki a szobám és nagy szelíd magányos ágyam.

Visszacsecsemősödöm és hozzám lép Valaki az éjből;
susog gyerek-meséket, simogat és rám mosolyogja szívét.
Mintha édesanyám szólna mesékben, simogatna kezével:
Isten hajol felém s dajkálja bennem gyermek-voltomat.

És, mint valaha bimbó-gyerekkoromba’ tettem,
gagyogok szavakat, miket nappal magam sem értenék;
kacagok együgyűen, miért nappal talán haragra gyúlnék;
s kinyújtom két-kezem’ elérhetetlen csillagok felé.

És, mint gyermekkoromban, tele-vággyal Isten szemébe nézek,
s beszélgetek véle anélkül, hogy igen-szavára várnék.
Beszédem csupa kérdés: Szeretsz-e, mint anyám,
kit érted magamtól eltaszítottam? Szeretsz-e, mint az asszony,
kit Miattad ismerni sem akartam? Szeretsz-e, szeretsz-e?
S elkergeted-é mellőlem a sötét-szemű rémet,
ki rám vigyorog s el akarja rabolni belőlem a békét?
S adsz-e nekem játékot, hogy játszani tudjam az életemet?…

Én estelente levetem köntösömet: az éveket, a férfit;
s csecsemő-gagyogással mondom az esti imát.