Prohászka Ottokár: A tradíció elve nemzetben s egyházban

prohaszkaottokarNépeknek, országoknak, százados testületeknek éltető lelke a tradíció. Ez az az összekötő kapocs, ez az egységnek összeforrasztó eleme, mely az emberöltők szakadozott láncát egy felsőbbrendű egységgel és egészséggel pótolja. Az emberek ugyanis kidőlnek, a családok kihalnak, a törzsek lekorhadnak, a származások erezetei összekuszálódnak: de azért e változó, alakot cserélő tömegnek összetartozást, a széjjelhúzó sokaságnak egységet kölcsönöz az, ami változatlan, ami folytonos, – s mi legyen az? Az egységnek, a változatlanságnak, a folytonosságnak ezt az elvét, elemét s erejét tradíciónak hívjuk.

    A társadalom a mindennapokbaneligazodott azokon az emlékeken, melyek körül őseinek szellemei, a nemzeti érzés géniusza virrasztott, s ez áthagyományozott nemzeti érzésben, ez áthagyományozott szellemi javakban, ez áthagyományozott s a történelem halhatatlanságával informált emlékekben bírta azt a zálogot, mely biztosította, hogy a fiúk az apák nyomaiba léptek, s a nemzedékek egy változatlan, szellemi közösséget képeznek. A nemzetnek ez az áthagyományozott, szellemi egysége érzésben, gondolkozásban, életben tartja fönn, óvja meg, s őrzi faji jellegét s folytonosságát a halál s a pusztulás kérlelhetetlen hatalmai közt is, s ez a tradíció… A nemzeti tradíciók tehát a népek lelke. Mondhatnám a tradíciót a lelkek vérrokonságának. Míg a tradíciók élnek, addig élnek a nemzetek; mert hisz csak addig van meg a lélek vérrokonsága. Mihelyt pedig a tradíciók érzésben, gondolkozásban, szellemben, erkölcsben megváltoztak: idegenen állnak egymással szemben ugyanazon népnek fiai… Mennyire más ez a magyar nép, melyre az 1896-ik év hajnalán a szent korona a görbén álló kereszttel, a címer három hegye az apostoli kereszttel ragyog le, s melynek ezerévét nem ugyan a kiállítás házai, várai, falui, korcsmái, fegyverei s ünnepélyei hirdetik, hanem hirdeti az ezer évet átélt alkotmány, az ezeréves művelődés, az ezeréves szent hit, az ezeréves ragaszkodás királyhoz, koronához, földhöz, szabadsághoz, az ezeréves lelkesülés a szellemi javakért, milyenek: hit, szabadság, alkotmány, függetlenség, jólét, biztonság, művelődés, boldogulás, erény, lovagiasság, hősiesség, jellem. Ezeket a javakat sértetlenül megőrizni és fejleszteni, – ezekért a javakért az apák példája szerint küzdeni, – ezeket nyomdokaikban diadalra juttatni, – s az értük való életben és harcban minden mezőt, helyet, várat, minden időt, évet, percet szentelt emlékekkel megnépesíteni: ez jelent annyit, mint a nemzeti tradíciókat megóvni s erejükben a nemzetet fölvirágoztatni… Azért hangsúlyozom, hogy a tradíció a nemzeti géniusz, amely őrzi a nemzetet s ápolja, dajkálja; hangoztatom, hogy a tradíció annak az ezredéves tölgynek, a magyar nemzetnek a veleje s tengely, mely köré minden század egy-egy gyűrűt rak le, s egynek és folytonosnak csak addig marad, míg a tradíció szellem a nemzedékeket a régi testbe fölvenni s áthasonítani képes.

A nemzeti tradíciókat a történelem, a rendek, az intézmények, elsősorban: az egyház s az iskola hordozzák… Minél szívósabb egy nép, s minél kevésbé sikerül kivetkőztetni nemzeti jellegéből, annál élénkebbek s hatalmasabbak tradíciói; fölötte az idő vesztegelni látszik, mintha nem is múlnék…A magyar nép nemzeti tradícióinak egyik hordozója mondhatnám, szinte organuma a magyar szent korona. Ez az abroncs, mely szorosabban köti össze a nemzetet, mint a vámfák, határkövek és fegyveres seregek: ez az aranyfoglalat, melybe bele van foglalva a népnek alkotmánya, s oldalaira van zománcozva a történet minden nevesebb jelenete. A magyar szent korona egy szimbólum, melyhez a nemzet alkotmányos életének valamennyi emléke fűződik; árnyában életre ébred az egésztörténet, s a magyar népnek ez a korona beszél egy ezredéves nemzeti létről. Beszél különösen arról, hogy a koronás király azt a törekvést jelképezi, mely a nemzetet Szent István óta az európai népcsaládnak méltó és egyenrangú tagjává emeli, s a kereszténység s a nyugati civilizáció áldásaiból neki e földön részt követel.A szent korona árnyékában azonban van a nemzeti tradíciónak egy még elevenebb s közvetlenebb hordozója, s ez a király. A magyar nép története mutatja, hogy nagy, szent és igazságos királyai meddig éltek a nép emlékezetében, s hogy azt a fényt, melyet a nagy királyok lövelltek a koronára, az emlékezet méltatlan utódaikra is átszármaztatta. A nemzet tisztelte a királyt, ki Szent István, Szent László és Mátyás koronáját fején hordozta. A szent korona alatt látta az elhunyt nagy királyok árnyát, s nem emelte föl kezét a fölkent király ellen, mert tisztelte benne a nagy elődök utódát. Ez a gondolat cseng abban a bánatos énekben is: «Hol vagy István király, téged magyar kíván!» Hol vagy? bár uralkodnál fölöttünk! Utódaidban élsz ugyan, de sokszor megsóhajtatja velünk emlékedet a századok tapasztalata.Ha a magyar nemzet tradíciói, az a századokon keresztül elváltozatlanul élő közérzés és közlélek még élénkebbek volnának, bizonyára minden királyában az első honalapító koronás királyt látná és tisztelné. Amint a véréből származó utódainak hűséget esküszik, mert abban a vérben őt, a tovább élőt látja új meg új alakban: úgy a tradíciónak a legcsodálatosabb és legélénkebb nyilvánulása a népnek az a felfogása, hogy bárki viselje a koronát s a királyi méltóságot, akár vérrokona az első királynak, akár idegen, mindegyik az első, honalapító királyt helyettesíti, mindegyik a változatlanul fönnmaradó népnek atyja, vezére és ura…

Az európai népek elvesztették a tradíció ez eleven idegét; bennük a változatok játéka eltompította a múltnak s jelennek egyben való átérzését, gyöngítette a nemzet egységének öntudatát s elhalványította a pátriákra, a kalifa, a király ragyogó képét; hacsak nem akarjuk azt mondani, hogy a francia közmondás ugyanezt a régi kalifa-gondolatot hangoztatja: le roi est mort, vive le roi!

A történelem s a művészet egyaránt megörökítette a nemzetek ez eszményi irányát, s örök tanúságot ad az emberi ész hódolata a tudomány, költészet s művészet legmagasabb röptében is arról, hogy a népek nagyságának, életerejének és hatalmának delelő pontját a tradicionális eszmények s az eszményi tradícióknak – ami egyre megy – népszerűsége képezi. Kevés az, amit Széchenyi mond, hogy nyelvében él a nemzet; azt kellett volna mondani, hogy tradicionális eszményeiben él a nemzet… Ki kételkednék, hogy a nemzeti öntudat a tradíciók elevenségéből sugárzik? A tradíciók teszik egyöntetűvé a népet időben, valamint a földrajzi összetartozás eggyé teszi a térben. S amily biztos, hogy a nép, mely földrajzilag szét van szakítva, elveszti idővel egységét, éppoly világos, hogy a tradíciók szellemének veszte a nemzeti fönnállás sírját ássa…

A tradíciók a századok derével tisztes fejükön tiszteletet s gyermeki hódolást követelnek; de a modern emberben épp ebből van legkevesebb; a gyermeki simulás szelleme eltűnt… Ily lelkület mellett ragaszkodásból, lemondásból, áldozatkészségből tradíciókért s ideális javakért ugyancsak kevés jut. a modern «hazafi» pénzt keres. Eladja a földét akárkinek, s nem bánja, ha a magyar földet mindenestül kaftános zsidók bírják. Befekteti pénzét, – ha maradt még, vagy ha lopott a közvagyonból, – gmundeni villákba vagy batumi petróleum-forrásokba vagy strázsahegyi üveghutákba; a kisebb kaliberű «hazafi» is, a munkás is, pénzt keres; ... A modern élet össze-vissza hányja-veti a népeket; a tradíciók végleg letűnnek; a nemzetek haldokolnak. Hogy mi lesz még? Ki tudná azt megmondani. Vajon tovább folyik-e majd az atomizálás munkája, vagy fönnakad nagy, társadalmi revolúción, az a jövő titka; de ami nem titok, sőt napnál világosabb, az a történelmi és etnográfiai nagy tanulság, hogy a népek életét nagy hagyományok hordozzák, hogy a lelkek világát tradíciók villanyozzák, s következőleg, hogy a nemzetek géniusza a tradíciók szelleme!

Ennyit a tradícióról a nemzetek életében; áttérek már most a tradíció szellemének s hivatásának ecsetelésére az egyházban. Ha már a nemzetek nagy testének elevenítésére a tradíciónak nagy lelke van képesítve egyes-egyedül: mennyivel inkább kell e nagy léleknek hívatva lennie arra, hogy a legnagyobb, legáltalánosabb, legeszményibb testületet, az Anyaszentegyházat informálja. Az egyháznak elevenítő lelke, tengelye s ereje nem lehet más, csak a tradíció, és pedig a tradíció legeszményibb kiadásban, mely kitesz pátriárkán és kalifán, az öröktől fogva született s a Szűztől időben testet vett eszményt: Krisztust; ez a köztünk élő, folytonos Krisztus a keresztény tradíció. Tradíció alatt ugyan elsősorban magát az áthagyományozást mint tevékenységet értjük, mert tradíció latinul annyit tesz, mint átadás; másodsorban értjük alatta magát a dolgot, vagy tant vagy megbízást, melyet szóval vagy írásban átadunk; de mikor azt mondom, hogy a keresztény tradíció maga a köztünk élő, folytonos Krisztus, akkor a tradíció alatt azt a közeget, azt a szervet, azt az ajkat értem, melynek szava Krisztus igazságának hatalmával lép föl; értem azt a tekintélyt, mely Krisztus Jézus tekintélyével jár köztünk, tanít s eligazít a legfontosabb kérdésekben. Utóvégre is ezeket egymástól elválasztani nem lehet: a keresztény eszményeket a megtestesülés nagy tényei s Krisztus Urunk tanai adják, s mi egyéb mindez, mint az Istenfia tekintélyével tanító s vezető Krisztus? A folyton köztünk élő Krisztus, a köztünk élő isteni tekintély: ez a keresztény tradíció… A nemzeti tradíciókról szólva mondottuk, hogy a tradíciók nagy elvek s nagy emlékek; de hozzátettük azt is, hogy ez elvek, ez emlékek tárgyakhoz, helyekhez, személyekhez vannak kötve. Hogyha pedig a tradíciónak nagy eszménye maga is egy személy: akkor a tradíció legélesebb kifejezése ennek a személynek köztünk való folytonos élete. A tradíciónak ily eszményi kifejezését találtuk a kalifában, kiben a próféta él; s a tradíciónak ugyancsak ily fényes és eszményi kiadását tünteti föl önmagán a katolikus egyház. Krisztus, az Isten fia, az emberiség papja, királya, vezére és prófétája; de hol van most a Krisztus? a kalifájában, a pápában. A pápa Krisztus kalifája. Az apostoli tekintély orgánuma és hordozója: ez a tekintély Krisztus tekintélye, s e tekintély soha el nem vész; köztünk él; annak homlokán ragyog, ki a Krisztus helyett áll; annak szavában cseng, ki Krisztus helyett szól, és pedig úgy, hogy aki őt hallgatja, az Krisztust hallgatja; aki őt megveti, az Krisztust veti meg… Az isteni tekintély a világ történelmében egy nagy pozitív tény, a közénk leereszkedett s megtestesült Isten, Krisztus Jézus. Krisztus Urunk a világ központja: kinek kegyelméből? a tudományéból-e vagy a politikáéból? Nem; Krisztus Urunk egy isteni tény, s a keresztény egyház ez isteni ténynek folytatása, vagyis Krisztus mint központ körül soha el nem ülő hullámverése a népek áramának. Mikor egyházról szólunk, ne gondoljunk hatalmi törekvésekre, politikára, diplomáciára, ne szent ligákra és konkordátumokra, ezek mind csak a felület karikái, csak tarka színjátéka a villogó fénynek: hanem gondoljunk arra az eget kérő törekvésre, mely Krisztus körül csoportosul 1900 év óta; mely Krisztus tekintélyére esküszik; nevére írja rá lelkét, reményét s tőle várja üdvözülését s végül, mely az egyházban társadalmi kifejezést nyer. Azért valamint az Úr Jézus egy nagy, imádandó, pozitív, isteni tény: úgy a köztünk élő, apostoli tekintélyt mint pozitív, isteni tényt kell tekintenünk, melyet Isten rendelt közénk. Ezt a két természetfölötti, isteni tényt elismerni s neki hódolni: ez a katolikus kereszténység! A katolikus kereszténység különben is a merő tény Krisztus s a csodák, – a nyomaiban járó hősies vértanúság, – a filozófiát megalázó, keresztény erény; ez mind csupa merő tény; a tan e pozitív isteni tények keretében lép föl. A katolikus egyház is egy merő, történeti tény. Az egyház nem tan, az egyház nem bölcsészeti iskola; hanem az egyház társadalom; az egyház a Krisztushoz s csodákban ragyogó utódaihoz ragaszkodó, hívő gyülekezet. E társadalmon belül van azután a tan; de a tan csakúgy, mint a kereszténység, mint az áldozat, a mise, a tan s a szolgálat, a hitvallás éppúgy, mint a bűnbocsátás, az apostoli tekintélyre van bízva, s mindenkinek első és főgondja legyen e társadalomba belépni, vagyis az apostoli tekintélyhez szegődni. A történelem ez állításomat fényesen igazolja. Kereszténnyé lett mindenki nem a nagy rabbinak, Krisztusnak tanán való kedvtelése által; ily lelki csatlakozás által támadnak platonisták, peripatetikusok, kantisták, de nem keresztények. Kereszténnyé lesz valaki nem értelmi csatlakozás által Krisztus tanához, hanem a tényleg élő, apostoli tanítókhoz való szegődés által; azáltal, hogy belép a keresztény gyülekezetbe; fölavattatja magát kereszténynek a keresztség által; s az apostoli tekintélyből veszi a tant az üdvözülés eszközeit. Íme uraim, ez mind merő tény; a kereszténység tény, és nem absztrakt tan…

A legnagyobb tény «Isten kegyelméből» Krisztus, az Isten megtestesült bölcsessége, s ennek a ténynek nem lett vége, hanem folytatódik az egyházban, ahol a Krisztus bölcsessége, tekintélye és hatalma mint kiapadhatatlan depositum őriztetik, szervezve az egyház magisterium-ában, mert: Aki titeket hallgat, engem hallgat; aki titeket megvet, engem vet meg. Az egyház magisterium-a a folytatott Krisztus. Egy hatalom, mely természetfölötti régiókból nyúlik le a földre; szóval: egy tény «Isten kegyelméből»… Krisztus tradicionális, köztünk élő tekintélyével, a nagy ténnyel «Isten kegyelméből» szemben áll az emancipáció az észnek, a testnek, a házasságnak, az iskolának emancipációja a világ romlására! Az emancipáció azon kezdi, hogy nem akarja elfogadni a keresztény igazságot normául a gondolat világában, s minden téren tördeli a tekintély zsámolyainak lépcsőit. A hányaveti természet nyugtalan izgalmaiban vész a gyermeki kegyelet; kialszik az alázatos hódolat érzéke, a bízó csatlakozás fensőbb hatalmakhoz; szétfoszlik a szent félelem a szív beszennyezésétől, szóval mindazon érzelmek, melyek nemcsak a gyermek boldogulását, hanem haladásának biztosítékát is hordozzák magukban. Az ember megszűnik az Istennel szemben alázatos gyermek lenni, s lesz belőle tekintélyt, Istent megvető, szilaj betyár, aki próbálja a vallást tudománnyal pótolni, az egyikét a másikkal helyettesíteni, az egyiket a másik miatt inorálni. Ha a vallás babona, akkor igenis lehet azt tudománnyal fölvilágosítani; de hogyha a vallás a halhatatlan Istenhez vágyódó lélek funkciója, lehet-e azt akkor halandó lét tényezőivel pótolni vagy éppen kiirtani?

Az emberiség önmagában hordja a vallás nagy depositum-át; kincsül az értelmes embernek, sebző szigonyul a megvadult léleknek; de mindenkiben benn lappang, minden lelket környékez, s a legtöbbet égeti is… Az emberiségnek tehát van egy szellemi, halhatatlan élete és érdeke, mely a vallásban nyer kifejezést. Ezt a szellemi, halhatatlan érdeket az Isten gondozta s gondozza! A magát kinyilatkoztató Isten pedig merően a tekintély elve! A tudomány nem is gondozhatja a vallást; elprédálta volna már rég, ha rá lett volna bízva; sőt most is, mikor nincs rá bízva, mindent megtesz, hogy az emberiségnek Mephistója legyen. Az ész hullámzik; sorsa, hogy az eszmék izgalmaiban égjen s szárnyait leperzselje, mint az éji lepke; lidércfényű eszmék áldozatává lesz minden korban s minden helyen. Néha hódításokra indul s kidülleszti mellét, – majd kiábrándulva a győzelmi mámorból, lekonyítja fejét s azt suttogja, hogy «gnoramus»… A modern világ mosolyog, vagy megvetéssel fordul el efféle kijelentésektől: «Hogyan? – kérdi önérzettel, – hát a lángész hódoljon a csalhatatlanul dogmatizáló egyháznak, mely minden gondolatvillámot kiolt s a szabad tudományt egy kanál vízben is megfojtaná»? A tradíció ezért nem tudomány, nem filozófia; a tradíció egy szent depositum, egy szent viaticum, egy természetfölötti tény. Aki eddig e természetfölötti ténynek nekiment, rosszul járt, s évtizedek elegendők voltak, hogy e fantasztikus vállalatoknak, ha még oly nagy garral indultak is ki hódítani, kiüssék a fenekét. Az egyházi magisterium nem áll a tudomány alapján, homlokán nem ragyog az egyetemek babérkoszorúja, hanem a kegyelmek aureolája. Az Isten eligazított minket kinyilatkoztatása által a lét örvényei fölött, s az egyházi elöljárók egymásutánjára bízta ez értelmi kincset, melyet nem az okoskodás talált ki, hanem az Isten keze nyújtott le nekünk az égből… Az isteni tradícióknak, melyekből a lelkek élnek, nincsenek filozófusai; hanem vannak pátriárkái, Mózese, prófétái, Krisztusa, apostolai, ezek utódai: a pápa s a püspökök! Ez a folyton élő, lelkes apostolság hordozza a hitet, nem a tudomány nevében, hanem a nagy tények, a magát kinyilatkoztató Isten csodáinak erejében. Az írás inspirációját magát a tekintély hordozza. Az Isten magát a szentírást a tekintélyre bízta. Az egyház a pulpitus, rajta van az Írás! Az egyház tartja kezei közt az Írást s értelmezi a későbbi nemzedékeknek. S valami a csoda a revelációnak pecsétje, s ha nincs csoda, nincs reveláció, úgy értve azt, hogy nem ismerhetjük meg, ha volna is: úgy az egyházi tanító tekintély is őrt áll az Írás mellett, tartja kezében az Írást, ha ő nincs, a könyv szétfoszlik, ronggyá lesz.

    Méltán mondhatjuk tehát, hogy akár a kinyilatkoztatás tartalmát, akár az emberiség értelmi kvalifikációját tekintjük, a tradicionális tekintély hordozza a kinyilatkoztatás kincseit; az őrzi, az viszi szerte-széjjel a világban. – A tradíciók hordozzák a népek reményeit és nagyságát nemzeti, állami szempontokból is. – Az egyház és a nemzetek tehát a tradíciókból élnek. Minél elevenebben és hathatósabban fejtik ki önmagukon a tradíció elvét: annál hatalmasabban nyilatkozik meg majd életük is. De hol van intézmény, melyben úgy domborodna ki a tradíció elve, mint az egyházban? Hol lett a tradícióból köztünk élő, isteni tekintély? Ezért ha képet keresek a múltban, amelyhez hasonlítsam a magisterium-ot, a felhőoszlopon akadok fönn; az is azt jelezte, hogy az «Isten van velünk».

 

A fenti szöveg az 1896-ban megjelent tanítás általam választott legfontosabb szemelvényei – cspb –

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf