Valentyik Ferenc: MAGYAR-MAGYAR MÁTRIX

    - Mit kell még Magának tanulni? – nézett rám csodálkozva az autószerelő a kiégett izzó cseréje közben, amikor szóba jött a másnapi tanfolyamkezdés, de a fodrászom is furcsállotta a dolgot. Este pedig jó diák módjára bekészítettem az irataimat és a jegyzetfüzetet a táskába. Amire nem számítottam, hogy reggelre összezártak a felhők és megcsordultak az ég csatornái. Bosszúsan kerülgettem a kunpeszéri út vízzel telt kátyúit a folyamatosan szakadó januári esőben. Pontosan ezt a 8-10 kilométeres tengelytörő szakaszt szerettem volna elkerülni, amikor novemberben a biogazda képzés kecskeméti oktatási helyszínére jelentkeztem, de a szervezők jóvoltából most mégis Kunszentmiklósra mehetek. Az idegölő szlalom ellenére időben a városba értem, de a Kálvin-téri postánál félre kellett állnom az autóval, hogy információs segítséget kérjek: hol van az Oktatási Központ?

    A postáról kijövő bevásárlószatyros hölgy útbaigazítását már az esőből felbukkanó farmernadrágos Lánnyal hallgattam végig, miután kiderült, hogy ő is a biogazdálkodó tanfolyamra érkezett. Az esernyő oltalmába húzódó hölgy szabályos arcvonásain az idő szorításában sietség és türelmetlenség vibrált, nyilván nem szeretett volna rögtön az első alkalommal elkésni. Úgy ítéltem meg, hogy mindössze a húszas éveinek közepén járhat, azaz tulajdonképpen a lányaimmal egy korosztályhoz, az SMS nemzedékhez tartozik. Meglepődtem a fiatalságán, mert amikor öt évvel ezelőtt Ráckevén erdőgazdálkodói tanfolyamon vettem részt, negyven év alatti résztvevő alig, huszonéves pedig még véletlenül sem volt közöttünk, jómagam pedig úgy az erős korátlaghoz tartoztam, mert bőven voltak nálam korosabbak is. Rögtön az agyamba villant, hogy a magam 59 évével még akár a legidősebb is lehetek a csoportban. Csak annyira hozott izgalomba a dolog, hogy elhatároztam, ha a korelnökség valami plusz feladattal is járna, arra nem vállalkozom, mert így is a rohanás szó jellemzi leginkább az életem. Amíg ezen morfondíroztam, a Lány ahogyan jött, ugyanolyan villámgyorsan elsietett az útbaigazítás irányába.

    Én is gyorsítottam: a postai parkolóhelyen lezártam az autót és az iratokkal telt táskával utána indultam. A mindössze száz méterre lévő trafiknál az eresz alatt két fiatalember éppen a kukában turkált csikkeket keresve, őket sem az eső, sem pedig a járókelők nem zavarták. Életerősek voltak, átlagos ruházatban és urambocsá’ még akár munkából is élhetnének, de már nem volt szégyenérzetük, ami rossz jel a jövőjüket illetően. Ezen azonban most nem akadtam fenn, mert valamikor ősszel a Budai Várban is voltam szemtanúja hasonló jelenetnek. A dohánybolttól alig néhány tíz méterre viszont végre ott volt az Oktatási Központ épülete.

    Az első foglalkozást a Nyugdíjas Tanár úr vezette, aki - mint az később kiderült, - a 72. életévében járt, és aktív időszakában egykori iskolám, a Kecskeméti Kertészeti Főiskola Kisfái Tangazdaságát vezette az 1980-as évek közepétől. Előadásait gazdag szakmai tapasztalatából származó üzemi és kiskerti példákkal támasztotta alá, melyeket gyakran ismételt, ezért úgy gondoltam, hogy tanácsos ezeket megjegyezni, mert valószínűleg számonkéréskor is szereti visszahallani őket. A leggyakoribb példája Béres József és a Béres Csepp volt, mindannyiszor kihangsúlyozva, hogy a neves kutató-feltaláló a kertészeti tanulmányait Kecskeméten végezte. Nem ismertem korábban a Tanár urat, de volt néhány közös szakmabeli ismerősünk.

    A kezdéskor elhangzott pár mondatos rövid bemutatkozások tanulsága számomra az volt, hogy a csoporttagok többsége tervezett vagy folyamatban lévő lakhely és életmódváltás miatt döntött a tanfolyam elvégzése mellett, a mezőgazdasághoz élethivatásszerűen kevesen kötődtünk. A legnagyobb meglepetést éppen az esőben megismert fiatal hölgy okozta, aki a határok átjárhatóságával élve, mindenkinél nagyobb áldozatvállalással a felvidéki Dunaszerdahelyről járva vesz majd részt a képzésen. A szülei jóvoltából szép magyar nevet viselt, beszéde-kiejtése, fogalmazása gondos magyar neveltetést tükrözött és magyar-német szakos diplomával rendelkezett. A Szlovákiából való átjárás közlésébe – nincs értelme tagadni vagy elhallgatni – valósággal belevörösödtem és tartottam tőle, hogy ezt mások is észreveszik. Röstelltem a hosszú hetekig tartó lobbizásomat a tanfolyamszervezőknél, hogy Kunszentmiklós helyett a számomra előnyösebb kecskeméti helyszínre járhassak, mert ez most valahogy vállalhatatlanul kicsinyes dolognak tűnt. A bemutatkozások ugyan nem terjedtek ki az életkorra, de a szubjektív benyomások, életkori jegyek alapján egyértelművé vált, hogy valóban én vagyok a korelnöke a csoportnak, azt úgymond senki nem veszélyezteti, de szerencsére ez semmiféle feladattal nem járt, illetve a Tanár úr életkora is enyhített némiképp a dolgon. Ugyanakkor a legfiatalabb, azaz a csoport „Benjáminja” cím egyértelműen a felvidéki kishölgyet illette meg, akinek az ernyő és a kabát híjával már a szimpátiát keltő személyes kisugárzását is lehetett érzékelni. Valóban bármelyik lányom barátnője lehetett volna, ennyiben helytállóak voltak az esőben szerzett impresszióim. Ugyanakkor a bemutatkozása, a meglévő diploma és a stílusos, de nem hivalkodó öltözködés, a visszafogott sminkhasználat, azaz tulajdonképpen az összbenyomásom alapján úgy véltem, hogy már kialakult az egyénisége, és az ízlésvilága-értékrendje pedig inkább a nagyobbik lányoméhoz közeli lehet.

    A képzés februári foglalkozásán a Fiatal Tanár úr volt az oktató, aki a Kecskeméti Kertészeti Főiskolán szerezte diplomáját, akárcsak én, persze több évtizedes eltéréssel, és így közös ismerősök és találkozási pontok nem voltak. Egy kecskeméti cégnél dolgozik vezető szaktanácsadóként és nagyon korrekt módon készült az órákra, abszolút a vizsgatételeket tartva szem előtt. Előadásaihoz mindig használta a kivetítőt, ami jótékonyan befolyásolta a csoporttagok koncentrálását. Különösen a cukrászmester fiatalember sorsát viselte a szívén, aki orvosi tanácsra, allergiás tünetek miatt kényszerült foglalkozás és életmódváltásra. Igyekezett őt megóvni a tanyai élethez fűzött illúzióktól, szembesítve a várható megélhetési nehézségekkel.     A rövid bemutatkozást a Fiatal Tanár úr is igényelte, majd a kertészet alapjai témakör felvezetését egy váratlan esemény szakította meg: Az emeleti oktató terembe benyitó ügyviteli dolgozó udvariasan ugyan, de nehezen értelmezhető módon az egész csoport előtt szólította fel a Lányt, hogy be kell csatolnia a diplomája hiteles fordítását, mert azt másképpen nem tudják elfogadni. Tapintatlan dolognak tartottam az eljárást, mert ezt már a szerződés megkötésekor, de legkésőbb a diploma bemutatásakor azonnal és közvetlenül, nagyobb nyilvánosság nélkül illett volna közölni. A Lány felháborodása elemi erejű volt és a hangjából lényegesen több érződött, mint egy újabb bürokratikus teher elleni tiltakozás. Nem volt kétséges, hogy a csoport tagjai együtt éreznek vele, néhányan próbáltak olyan tanáccsal segíteni, hogy a diplomát alacsonyabb fokozatú iskolai végzettség okiratával kellene helyettesíteni, melyet a tanfolyam szempontjából ugyanúgy elfogadhatónak véltek. Végül még az ügyintéző hölgy is mentegetőzött, hogy ő sajnos nem tehet mást. A konfliktus után rövid ideig ugyan, de nehéz csend alakult ki a teremben. Senki nem beszélt róla, de úgy véltem, hogy most mindenki szembesült a határon túli kisebbségi sors nem több, mint egyetlen keserű pillanatával. Bár nem mondtam ki, de azt gondoltam, hogy az alacsonyabb szintű iskolai bizonyítványok is idegen nyelvűek, így közel sem biztos, hogy a megoldást jelentik. Ugyanakkor a Lány tiltakozása egy több mint 40 évvel korábbi, tinédzserkori epizódot hozott elő az emlékeimből.

    1972 tavaszán a budapesti kertészeti szakközépiskola másodéves diákjaként csehszlovákiai tanulmányi kiránduláson vettem részt, a már akkor is híres olmützi virágkiállítás volt az úti célunk. Még odafelé a farmotoros Ikarusz iskolabusszal Kassán leparkírozva mindössze egy félórányi pihenőt kaptunk. Mint azt még a kirándulás alatt a buszsofőrtől néhányan megtudtuk, a szervező pedagógusok között volt, aki a magyar emlékek megtekintését (pl. Szent Erzsébet-dóm), egy hosszabb, több órás programot javasolt itt, de ezt az éber iskolavezetés kockázatosnak ítélte és egyetlen tollvonással meghiúsította, tekintettel a diákok fogékony életkorára. Így mindenki azonnal az ajándéktárgyárus pavilonokat rohamozta meg szuvenír tárgyak és képeslapok vásárlása céljából. Én is beálltam az egyik sor végére és főként képeslapokat vásároltam. Az eladó egy kb. az ötvenes éveiben járó hölgy volt, akinek a szűk pavilonban jószerével csak az arcát láttam, melyen ugyan már megjelentek a szarkalábak, de még nem volt a nyugdíj közvetlen közelében. Ő, miután látta, hogy a kamasz fiú, mármint én vagyok az utolsó vevő, alaposan körülnézett és váratlanul elkezdett magyarul beszélni. A vásárlás is magyar nyelven zajlott le, majd a hölgy hosszú mondandóba kezdett, mely lényegében arról szólt, hogy milyen nehéz sorsban tartják saját szülőföldjükön a magyarokat, majd a sérelmeket sorolta vég nélkül, melyek közül a legsúlyosabb az volt, hogy még magyarul sem beszélhetnek, továbbá rengeteg a besúgó. Gyorsan rájöttem, hogy a hölgy együttérzést és legfeljebb tőmondatokat vár tőlem, és szeretne minél tovább magyarul beszélni, úgy, hogy a felgyülemlett sérelmeiből is átadjon. Igyekeztem ennek megfelelni, ameddig csak lehetett, hallgattam a panaszáradatot, és így hosszú perceket késve, a legeslegutolsóként értem vissza a buszhoz. Az osztályfőnök, aki, mint konok vidéki parasztfiút, egyébként sem kedvelt, alaposan ledorongolt az osztály előtt és próbált kifaggatni a késés okáról. Úgy gondoltam, hogy a szuvenír-árus hölgynek abból baja származhat, ha elmondom az igazat, ezért azt füllentettem, hogy eltévedtem. Nem elég hitelesen, mert a gyanakvó osztályfőnök keresztkérdéseket tett fel, de a kitérő válaszaimmal kellett beérnie. Dühében minden egyes megálláskor pellengérre állítva példálódzott velem, de én egyre jobban álltam a gúnyos szempillantások kereszttüzét.  

    A kassai történet még a következő hónap oktatási napján is eszembe jutott, amikor üresen maradt a Lány helye, akinek távolmaradása a csoport minden tagjának feltűnt, de nem beszéltünk róla. Azon tűnődtem, hogy van-e ennek köze a múltkori jelenethez, ám nem tudtam eldönteni. Az áprilisi gyakorlati foglalkozáson viszont már újból ott volt, ami azt tanúsította, hogy a diplomafordítás problémáját sikerrel megoldotta. A csoport a Nyugdíjas Tanár úr vezetésével haladt a természetvédelmi területen működő családi gazdaság gépudvarán, majd istállói, állattartó építményei között. A Tanár úr a vizsgán szereplő gépeket és az állattartási tudnivalókat mutatta be. Úgy dél körül járhatott az idő, amikor a nagy melegben a gépszín alá húzódtunk és az oktatónk laptopján szereplő bemutató összeállításokat néztük sorra. És ekkor megtörtént a baj: a tetőszerkezet kereszttartóján pihenő galamb a csoport egyik tagjának hajára pottyantott. Hál’ Istennek senki nem nehezítette a zavarba jött fiatalember helyzetét kárörvendő kacagással, sőt visszafojtott kuncogás sem hallatszott. Miközben még mindenki más szörnyülködött a baleseten, a Lány látványos gyorsasággal ajánlotta fel, majd hajtotta végre az elsősegélyt egy nedves törlőkendő segítségével.

    - Még nem késő lottót venni – oldotta a helyzet feszültségét a Tanár úr. Lenyűgözött a tőlem egy méteren belül lejátszódó jelenet, a hezitálás nélküli, reflexszerű segítőkészség. Újabb bizonyítékát láttam annak a korábbi tapasztalatomnak, hogy a határon túli magyarok jóval szolidárisabbak, tettre készebbek, mint mi, elkényelmesedett, közönyös anyaországiak, természetesen magamat is beleértve.

    A májusi oktatási napra indulva az utolsó pillanatban az autós kabátot is magamhoz vettem, mert lógott az eső lába. Az előrelátás kamatozott: Kunpeszért elhagyva már szakadt az eső.   A foglalkozáson váratlanul modulzáró vizsgák egész sorával kellett megküzdenie a csoportnak. Abszolút felkészületlenül ért mindenkit a beszámoltatás, hiszen a tanfolyam programtervezetében egy másik téma szerepelt erre az alkalomra. Ráadásul a Tanár úr gyomnövény felismeréssel kezdte a foglalkozást, amire egész kévényi frissen szedett növényzetet hozott Kecskemétről. Különösen a parlagfű fejlett példányain lepődtem meg, mert a gazdaságomban ettől jóval kisebbeket lehetett még csak látni. A meglepetés a tíz órakor tartott szünet után derült ki. Írásbeli beszámolók következtek, majd a szóbeli tételek sokaságából kellett mindenkinek választania tárgyanként egyet. Gondolkodásra, a tételek kidolgozására nem sok időt adott a Tanár úr, szinte rögtön sürgette az első felelőt. Körülnéztem, és mindenki beletemetkezett a papírokba, jelezve, hogy még nem készült el a válaszokkal, ezért úgy gondoltam, hogy a sürgetés valójában nekem szól, s amíg az én szóbelim zajlik, a többiek folytatni tudják a felkészülést. Jelentkeztem, bár a tételek legalább felére még a nevem sem volt időm felírni. A Tanár úr 70 és 90 % között, átlagosan 80 %-ra értékelte a válaszaimat. Amikor befejeztem a felelést, a csoport tagjai még mindig a tételekkel küzdöttek. Szerettem volna megvárni mindenki szereplését, de ezt a szándékomat a következő felelő után módosítanom kellett, mert úgy becsültem, hogy az előzetesen jelzettnél lényegesen tovább tart majd a számonkérés. Ezért a Tanár úr engedélyével elhagytam a nagy előadótermet. Az előtérben már a kocsi-kulcsot kerestem a táskámban, amikor újból nyílt az ajtó: a Lány mosolyogva hozta utánam a kabátot, melyet a széktámlára terítve bent felejtettem a teremben. Megköszöntem a figyelmességét, és ő visszasietett a tételeihez. Később a Tanár úr listáján láttam, hogy a kabát-intermezzóval együtt is végül 90 %-ot sikerült elérnie a házi vizsgán, ami megsüvegelendő teljesítmény.

    A júniusi forróságban Kerekegyháza határában egy biotanya szolgált a következő foglalkozás helyszínéül. A Nyugdíjas Tanár úr a város központjában, a Művelődési Ház előtt várta össze a hallgatókat, majd felvezetésével közösen vonultunk Szabadszállás irányába még vagy négy kilométert. Úgy a középmezőnyben értem a gyülekező helyhez, voltak, aki hamarabb érkeztek, de még utánam is jöttek néhányan. A Tanár úr tízpercnyi beszélgetés után kérdezte meg, hogy a többiekről van-e információnk.

    - A szlovák kislány nem tud jönni – hangzott az egyik csoporttárs válasza, majd néhány mondatos, alapvetően szimpátiáról árulkodó szóváltás volt a Lányról. Engem a „szlovák” szó valósággal sokkolt, megszólalni sem tudtam. Te szent ég, hát még mindig itt tartunk?!! – nyilallt belém, és az átkos 2004. december 5-i népszavazásra gondoltam, de úgy vettem észre, hogy más ízlésének sem felelt meg ez a jelző. A Tanár úrtól vártuk a korrigálást, de az elmaradt, mert pillanatok múlva már az indulást vezényelte, és mi konvojban követtük őt. A tanya felé haladva végig az érzéketlen megjegyzés által kiváltott gondolatok foglalkoztattak, és ebben szerepet játszott, hogy június 4-én, lakóhelyemen emelkedett hangulatú Nemzeti Összetartozás Napja rendezvényen vettem részt. Az igazi magyar-magyar megemlékezés volt, nagy tudású munkácsi történész briliáns, erőt adó szónoklatával, és erdővidéki fiatalok fájdalmasan megható műsorával. Számomra a katarzist a tizenéves székelyruhába öltözött lányok égbeszálló dala hozta meg, de párás tekinteteteket láttam a környezetemben is. Lélekemelő bizonyítékát kaptuk, hogy a trianoni döntés legnagyobb vesztesei, az ezerszer meggyötört és megalázott határon túli magyarság óriási mentális erejéből még képes az anyaországnak is hitet és reményt adni.

    Ebből a hangulatból zökkentett ki a szerencsétlen „szlovákozás”. Rosszindulatot, szándékot vagy ne adj’ Úristen, gyűlöletet nem tapasztaltam, ezért alapvetően intelligenciahiányra vezettem vissza a tapintatlanságot, melynek a gyökerei mégiscsak a lelki Trianonként elhíresült voksolás népbutító kampányában eredeznek.

    A Tanár úr utáni autókonvojban elsőként a 2004. december 4-i televíziós kampányzáró beszélgetés emlékképeit idéztem fel, melyet annak idején a Duna TV-n néztem végig. A határon túli magyarság képviseletében Tőkés László, Duray Miklós és Ágoston András, olykor rendkívüli módon megalázkodva tettek kísérletet az akkori magyar miniszterelnök meggyőzésére, hogy változtasson kormánya álláspontján és a külhoni magyarság kedvezményes honosítási, állampolgársági ügyében álljon az „igen” mellé. Talán tíz perc telt el a műsorból, amikor arra gondoltam, hogy ez az ember, akinek a neve lassan szitokszóvá válik, akár államférfivá is kinőheti magát a következő félórában, ha felismeri a történelmi lehetőséget, és fordulatot hajt végre az utolsó pillanatban. Ehhez azonban a pártpolitikai érdekeken felülemelkedve valóban nemzetben és tizenötmillió magyarban kellett volna gondolkodnia, ami meghaladta a képességeit. Lett volna pedig honnan merítenie, gondoljunk csak Nagy Imrére, a mártír miniszterelnökre, aki baloldali kötődésével is örök példát tudott adni hazafiságból. A csoda azonban ezúttal elmaradt.

    Másnap, 5-én, vasárnap délelőtt a feleségemmel és az édesanyámmal istentiszteletre mentünk. A református templomban egyetlen fővel biztosan többen voltunk a megszokottnál. A helyi MSZP ismert személyisége tüntetőleg jól látható helyre ült, és jelenlétével elsősorban a lelkészünkre gyakorolt nyomást, nehogy kiállás és mozgósítás hangozzék el a határon túli magyarság mellett a szószékről. Mi a szertartás után, 11 órakor egyenesen a szavazókörünkbe mentünk és leadtuk a voksunkat. Otthon az ebéd után folyamatosan figyelemmel kísértem a részvételi adatokat a televíziós híradásokban. Még az alacsony részvételi adatok sem vették el az optimizmusomat, mert úgy gondoltam, hogy aki „nem”-mel szavaz, az lábbal voksol, vagyis egész egyszerűen otthon marad és így még meg lehet a közel kétmillió „igen”.

    Az utolsó pillanatig hittem, hogy „Nincs önzés, testvért gázoló”[1] és a magam naivitásával nem tudtam elképzelni az emberi természetnek azt a mélységét, hogy valaki a saját nemzettársai ellen szavazzon. Borzasztó volt az ébredés, a feleségemmel három napig sokkos állapotban, fájdalomcsillapítón vegetáltunk. Valóban a szégyen napjaként és soha el nem évülő bűnként éltük meg a történteket, amire talán a világ egyetlen más országának históriájában sincs példa. Értetlenkedve böngésztük az adatokat, és keseregtünk: Hogy tehették? Hogyan vállalhattak részt ebben az alávalóságban? Hogyan fogunk mi ezután ebben az országban élni? Hogy fogjuk a gyerekeinket felnevelni?

    Tudtuk jól, hogy nehéz évek jönnek, és mindössze az igenek nagyon minimális, 1,5 %-os többlete éltette számunkra a reményt: ebből a kevésből építkezve, egyszer, ha nagyon lassan is, de el kell jönnie a változásnak.

    A biotanyánál az autóból kiszállva rögtön éreztem a levegő frissességét és jó minőségét. A látóhatáron belül sorakoztak a szomszédos tanyák, melyek azért maradhattak meg, mert Bács megye annak idején nem vett részt a tanyarombolási programban. Szántók, kaszáló rétek, legelők váltakoztak fasorokkal és erdőfoltokkal, zöld színűkkel megnyugtatva a világ lüktetéséből idelátogató szemlélődőt. Háziasszonyunk a tanyatulajdonosok közötti jó együttműködésről számolt be, de az is kiderült, hogy tíz tanyából hét már külföldiek tulajdonában van. Hiteles helyszínnek láttam a biotanyát, mert számos néprajzi értéket őriztek meg és mutattak be. Az is kiderült, hogy a húszhektáros tanya rengeteg munkát ad a családnak. A költségtakarékos gazdálkodás alapkövetelmény, a talpon maradás záloga. Az értékesítés jó szervezést igényel, a rendelések összegyűjtését, majd ütemezett szállítását. A fő attrakció a mangalicafalka volt, melynek egyedei valóban jól érezték magukat a kényelmes élettérben.

    Hazafelé tartva jobban megnéztem a 20. század elején épült kunpusztai református templomot: ápolt környezete arra utal, hogy fontos pontja a kerekegyházi tanyavilág életének. Valószínűnek tartottam, hogy az istentiszteleteken más felekezetekhez tartozók is részt vesznek, s talán olykor még a közeli felkapott vendéglátóhely turistái is élnek ezzel a lehetőséggel.   Sajnáltam, hogy a belső terét nem tudtam megtekinteni, de otthon az interneten három fotó is pótolta ezt a hiányosságot: a református templomok köztudott puritán egyszerűsége teljes összhangban van a pusztai környezettel, elmélyült gondolkodásra és alázatra int.

    A júliusi foglalkozás helyszínéül ismét a kerekegyházi biotanya szolgált. Most nem volt gyülekező a városközpontban. Nagy meglepetésemre háromnegyed kilenckor elsőként érkeztem. Még az is megfordult a fejemben, hogy eltévesztettem a napot, amikor a tulajdonoshölgy rám köszönt. Rögtön tisztáztuk, hogy jókor jöttem, s valószínűleg hamarosan a többiek is befutnak. A házőrző kutyus sántikálva jött elő, hosszasan vette le rólam a szagmintát és hálás volt a simogatásért. Kiderült, hogy szegény túl közel merészkedett a fűkaszához, de már gyógyul a sérült végtag. A simogatás később a csoport minden tagjától kijárt a lábadozónak. A Lány utolsóként érkezett a metál színű szlovák rendszámos Volkswagen Poloval, bravúros dolognak tartottam, hogy segítség nélkül, egyedül odatalált. Nyomtatványokat kellett kitöltenünk, majd a háziasszonyunk a vizsgatételeket vette sorra. Mindnyájan szorgalmasan jegyzeteltünk, utána pedig a tételekhez kapcsolódóan a gazdaság számos pontját bejártuk. Már elmúlt dél, amikor az állattartó karámoktól visszafelé haladva méterekkel a hátam mögül hallatszott:

    - Ő szlovák – valaki így mutatta be a gazdasszonyunknak a felvidéki csoporttársunkat. A néprajzi értékek uralta környezetben különösen otromba és fülsértő volt ez a kijelentés, de biztos voltam benne, hogy a Lány, a maga intellektuális fölényével kezelni tudja majd ezt a helyzetet. Így is történt. Udvarias, kedves válaszokat adott a háziasszonyunk érdeklődő kérdéseire, melyekhez még a Tanár úr is csatlakozott néhánnyal. Valós koránál érettebb, diplomatikus magatartásával megnyerte a saját elfogadtatásáért vívott csatát. Későbbi magabiztossága, közvetlensége és jó kedélye arról árulkodott, hogy ő maga is érezte ezt.

    Hazafelé főképpen az foglalkoztatott, hogy egyáltalán miért is kellett ezért harcolnia? Hiszen a magyarsága megkérdőjelezhetetlen és a családja, nagyszülei, szülei kisebbségi sorsa teszi azt kristálytisztán hitelessé. A „szlovák” jelző pedig, mint ahogyan arról a nevem is árulkodik, a csoporton belül istenigazából engem illet, hiszen a nagyszüleim közül hárman is szlovák származásúak voltak. Az már a Trianon utáni Közép-európai történelem jelenkori furcsasága, hogy ettől én akár melldöngető magyar is lehetnék, míg a határon túl élő magyarok, - mint azt a konkrét eset is mutatja, - még az anyaországban is gyakran kerülnek méltatlan helyzetbe. Ahogy lehet – összegezte 1935-ben a kisebbségi sors minden keservét Reményik Sándor, aki művét felháborodásában mindössze negyedóra alatt vetette papírra. Ma, ha csak egyetlen napra visszatérhetne a földi létbe, a lelki Trianon gyötrelmei miatt rákényszerülne, hogy harcos kiállását újabb strófával toldja meg.  

    Kétségtelen, hogy napjainkra a 2004-ben hőn remélt változás megtörtént, az új Alaptörvény után régen várt jogszabályok születtek, állami programok indultak. Az én városom is megható csoportos állampolgári esküknek adott otthont és biztató a diákok Határtalanul! programjának működése is. Könnyebbedik ugyan a „magyar szégyen napjának” keresztje, de azt paradox módon továbbra is az „igen”-nel szavazó 1. 521. 271 anyaországi magyarnak kell hordania. Ez látszatra még igazságtalannak is tűnhet, ám valójában nagyon is rendjén való, mi több még megtisztelő is, hiszen ők Szabó Dezső „minden magyar felelős minden magyarért” örökérvényű erkölcsi normájának főletéteményesei.      

    További kérdések viaskodtak bennem, de azok már nem egy ember válaszát igényelték. Végül menekülőre fogtam a dolgot és bekapcsoltam a rádiót. A tomboló kánikulában a hangszórókból az In The Summertime ritmusa áradt a Mungo Jerrytől. Generációm klasszikusa a RÉGI NYÁR nosztalgiáját zúdította rám és pillanatok alatt minden más gondolatot elsöpört. Csak az utolsó taktusoknál tudatosult bennem, hogy közben elfogyott az út. Otthon vagyok, hazaértem.

2015. augusztus

     


    [1] Gyóni Géza: A márciusi akarat című versének részlete, a 4. versszak 9. sorában.

szozattv


szozat a tiszta hang karitaszadventjpg 2017120492958 7 böjtecsaba mod meghivo 2017 dec 16 Kerecsen 17 Kerecseny 17 lelkisegély1 lelkisegély2 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf