Józsa Péter Pál: Huszárik halála az Elégia tükrében

huszarik1Bevezetés

– Az Elégia 28.202 képkockájának strukturális elemzése –

„Huszárik–Tóth Elégiája az első magyar film,
amely valóban a film nyelvében gondolkozik.”

Bódy Gábor

Amennyiben közel hetven éves agymosásunk következtében értékítéletünk – védekezésként – szubjektív érték-előítéletté torzult volna, akkor a fenti mondat kellően alátámaszthatja a mindmáig szemérmesen elhallgatott gondolatunkat: az Elégia a magyar filmművészet csúcsa. Nem egyik vagy másik, hanem egyetlen csúcsa. E csak Bartókhoz és Kondorhoz mérhető esztétikai szintet magyar film nem tudta elérni sem előtte, sem utána, és ahogy a mai globális erővonalak rávetülnek a Kárpát-medencére, valószínűleg már nem is fogja.

Huszárik Zoltán, az ősmagyarság huszadik századi táltosa, a máig megfejthetetlen apokaliptikus látomásának néha szó szerinti celluloidba karcolásával önmaga és a magyarság legyilkolását örökítette meg. E negyvenöt éves filmlelet kiásása felveti a beavatott régész örökös kételyét: nem kellene-e gyorsan visszatemetni, hogy elpusztítását megakadályozzuk, de legalább késleltessük. A film alapanyagának időtartalma egyébként is behatárolt, csak a digitális reprodukció adhat némi illúziót: egyetlen filmkocka nyolcmillió képpontját egyenként tízszer kell kettes számrendszerben definiálni, hogy a szín, a fényerő és a képpont koordinátáit rögzítsük. A végeredmény pedig egy lehangoló fikció: kétbillió-kétszázharminchatmilliárd fényjel. Egyszerűbb lenne a csillagos égboltra transzponálni az egész filmet, az legalább létezik: így nem kell üzenetet gyártani belőle, csak évezredek múltán megfejteni.

A vetítőgép máltai keresztjének forgása következtében a film mint műalkotás a leginkább kiszolgáltatott az üzenetté silányulással szemben, tudniillik a hír nem képzelhető el mozgás nélkül, egy műalkotásnak viszont semmi köze a hírhez. A műalkotás nem üzen – csak megfejteni lehet; ez épp egy fordított magatartás szándéka. E folyamat bevégzését korunk intellektuális sznobérája appercepciónak nevezi, és ebből ered az a materiális hírközeg-téveszme, hogy egy műalkotás befogadása feltételezi, hogy az a valami üzenget is nekünk, mint egy Holdon felejtett zsebrádió. „Aki üzenni akar, kérjük, menjen a postára!” – hirdette irodafalain egy hollywoodi filmmágnás, nem is sejtve, mennyire igaza volt, bár épp ellenkezőleg gondolta: a filmet csupán szappannak tekintette, amit el kell adni. Még mindig őszintébb, mint a mai „művészi” üzenetet hordozó mimikri-filmek, melyek szellemi kompenzációtól gyötrődve, üzletfilozófiájukba olvasztották a klasszikusok formanyelvét, hogy azt sárral átprogramozva, azon nyomban ki is köpjék.

A filmalkotás másik félreértése a moziból ered: a celluloidot ki kell vetíteni egy vászonra, és ezt sokan összetévesztik az energiát feltételező üzenéssel, holott semmi különbség nincs egy dobozba zárt filmalkotás és a húsvét-szigeteki szoborcsoport között, melyről kétszáz éve nem is tudtuk, hogy létezik. Az üzenetmentesen süket Beethoven a Missa Solemnist, mint alkalmilag megrendelt üzenetét, Rudolf főherceg olmützi érsekké avatására szánta, de mire elkészült vele, a felavatás már három éve lezajlott. Beethovent nem érdekelte az ünnepség, ő istenekkel és démonokkal viaskodott, hogy befejezze a Credo fúgáját, Rudolfnak pedig ezt üzente: „Nincs magasztosabb dolog, mint a többi embereknél közelébb jutni Istenhez és innen árasztani az Istenség sugarait az emberiségre” (1823).

Mindebből sejthető, hogy egy műalkotás, az alkotó lelkén keresztül, Isten ujjlenyomata az anyagban. Huszárik, Beethovenhez hasonlóan, teremtő, azaz istenkísértő-istenkereső alkotó volt, és ezért fizetni kellett. Aki pokolra megy, legalább üljön jó lóra.

Amennyiben az alkotó kivájja önmagából a filmet, elég egy apró, rosszindulatú mozdulat, hogy a kés végleg a szívébe hatoljon. Huszáriknak nem volt választása – ezt nem tudhatta, de valamit azért sejtett. A magyar paraszt soha nem érti, miért akarják őt meggyilkolni – el se hiszi a szerencsétlen, mert önmaga ártatlanságából indul ki.

Huszárik József Zoltán heroikus, ám mindig szerény József-sorsa életrajzában tükröződik: „…a Józsefet átadtuk az elmúlásnak, vagy inkább az emlékeinknek” – írta 1970-ben édesanyjához. Nem tudta átadni. Kútba eséseinek hétéves ciklusai a következők:

1931–1952: 21 évesen, nyolcholdas kulákként rúgják ki a főiskoláról (3 x 7).

1952–1959: hétéves pokoljárása, mint segédmunkás.

1959–1966: 28 évesen visszaveszik a főiskolása, de csak 7 év múlva kap diplomát. Ekkor mutatják be az Elégiát (4 x 7).

1962–1965: 35 hónapon keresztül hordja ki az Elégiát.

1950–1971: a főiskola óta első játékfilmje (Szindbád), 21 év.

1971–1978: 7 év újabb megaláztatás a két játékfilm között.

1931–1980: 49 évesen sorsának végső megpecsételése: bemutatják a Csontváryt, és egy év múlva belehal a gúnyolódásokba (7 x 7).

1931–1981: 7 filmet készített, 5 kisfilmet és 2 játékfilmet. (A többi megrendelésre készült, vagy vizsgafilm.)

Az időben egyre nagyobb kiterjedésű vermek elvezetik a Csáth Géza-i kútásó sorsához: ha megmozdul a félig beomlott kútban, ráomlik az egész, ha kívülről segítenek neki, a perem földje szakad rá.

A jó szándékú segítők kifinomult technikával dolgoznak: a vékony testalkatában hatalmas őserőt hordozó domonyi parasztfiú 1950-ben megjelenik a segítőbizottság előtt. Szemeiben Sós Imre-i csillogás. Ideológiai okokból felveszik a főiskolára, de az álarc gyorsan változik: narodnyikból kulák lesz. 1956 újabb mimikri – az akasztások bevégzésével ugyanazok veszik vissza a főiskolára, akik kirúgták, és már abban az évben megtámadják a Játék című, négy perces vizsgafilmjének állítólagos egzisztenciája miatt. (Saját ismertetése: „...két rab ül a börtöncellában, egymással szemközt a priccsen. Régóta élnek így összezárva, már minden elmondhatót elmondtak egymásnak. Fásultak, moccanatlanok, csak akkor villan föl hirtelen a szemük, amikor a nap besüt a börtönablakon, és a rács árnyéka a falra vetődik. Türelmetlenül, topogva várják, hogy onnan a földre, a börtöncella kövére kerüljön. Amikor odajut, akkor a kenyérből gyúrt figurákkal izgatott, gyors sakkpartiba kezdenek, röpke pillanatokra, a rácsárnyék kockáin. Az árnyék aztán hamarosan felkúszik a falra, távozik a cellából, a két rab [két groteszk alak: Koltai János és Kézdy György] visszazökken az előbbi kataton magányba. Ez a film befejezése... bemutató etűdöm fanyar filozófiáját érthetően elmarasztalták, az akkoriban sokat ostorozott egzisztencializmus vádjával illették... szerencsém volt, Leonardo Fioravanti, a római filmfőiskola igazgatója akkor járt nálunk, s etűdömről azt mondta, hogy élete legszebb kisfilmjét látta”.)

Diplomát nem kaphat. Tehetségéről nem vesznek tudomást, de agyát mindenáron át akarják programozni. Talán ezért vették vissza. Mikor már kényelmetlen az elhallgatás, odadobnak neki egy jelentéktelen lehetőséget. Huszárik viszont, mint a népmesék legkisebb királyfia, megtáltosodik, buzogányát megsuhintja, és kétkedő gúnyolódások közepette – három év alatt (a film 20 perces) – elkészíti az évszázad magyar filmjét, az egész ávós és besúgó szakma legnagyobb megrökönyödésére. A filmet gyorsan be is tiltják, és az újabb büntetés sem marad el. Huszárikot a fél tucat nemzetközi díj miatt büntették. Hogy miképp juthatott ki Oberhausenbe, érthető: a „szakma” röhögött a filmen, befogadhatatlannak, nézhetetlennek és zagyvaságnak vélte – hadd menjen!

Huszárik az Elégia és a Szindbád között lett alkoholista. Parasztgyermeki naivitásával nem értette: ha őt mindenki tehetségesnek tartja, miért nem adnak neki újabb lehetőséget? A magyar gén ebbe pusztul bele: nem tudja feldolgozni ezt az ellentmondást.

A Filmkultúra 1966/3. számában leírt egy különös mondatot: „üvegablakok szentgyörgy táltosai…”. Nem mintha tudták volna, hogy ez mit jelent, de a szándék, az alapállás, a tiszta magyarságtudat (ösztön) már ott megmutatkozott. Elszólta magát. Ráadásul többször nyilatkozta, hogy gyermekéveinek alapélménye A minőség forradalma – ez megbocsáthatatlan bűn.

A Szindbád sikere után újabb tőrdöfést kapott.

A segítők abban a hiszemben, hogy ezt a tékozló fiút szellemileg már kivégezték, megadták neki a végső bukás lehetőségét. A forgatókönyv „olvashatatlan”, hússzor íratják át vele, ő hússzor nem írja át, egyes források szerint hét évig kínozzák, hitegetik, a filmben még a felkért operatőr sem hisz (Sára Sándor: „…Zoli, csak akkor, ha nem iszol”). Eredmény: a legszebb magyar film, a Színészkirály és az operatőr legszebb munkája. Huszárik ősgyökérzetét nem sikerült elvágni – a fejszék kicsorbultak –, de a láncfűrészeket már begyújtották. A filmet nem lehet betiltani – nem találnak politikai indokot –, ezért néhány hét múlva leveszik a mozik műsoráról. Filmklubokban ritkán még látni lehet azt az egyetlen, lerongyolódott kópiát, melynek karcait, csonkításait minden oda zarándokló néző már húsz éve ismeri.

A Szindbád után megkezdődik Huszárik harmadik, egyben végzetesen önpusztító pokoljárása. Az újabb taktika kifinomultabb és alattomosabb: kikiáltják az egyik legtehetségesebb rendezőnek, de filmterveit nem fogadják el. A cápák megérzik a vérszagot, hirtelen rengeteg újságíró „barátja” lesz. Mindenkinek nyilatkozik, és csak később veszi észre, hogy gúnyolódnak rajta. A segítők végül felkérik, hogy a Csontváry-centenáriumra készítsen egy életrajzi filmet. Huszárik először nem érti, mi ez a hivatalos felkérés – gyanús neki –, de Csontváryban végül saját sorsát véli felismerni: bekapja a horgot. A film tervezett költségvetése egy átlagfilm háromszorosa, itt a lehetőség. Összehozzák kétes hírű és tehetségű, alkoholista írókkal (egyikük néhány éve határolódott el akkori önmagától), hogy közösen megírják a forgatókönyvet. Az írók botrányos könyvet tesznek elé – tehetik, mert Huszárik ítélőképességének határán van: totális alkoholista. Latinovitsot eléri hasonló sorsa – ő lett volna a címszereplő (Huszárik Latinovits haláláról: „A forradalom nem futamodik meg, a forradalmár ütközetben esik el. Nekiment a vonatnak, mint a hatalomnak, mert azt képzelte, a mozdony fog kisiklani, nem ő.”) –, Szmoktunovszkijt, ezt a csodálatos orosz Hamletet, nem engedik Magyarországra, végül marad egy tehetségtelen bolgár színész, aki semmit nem ért az egészből.

Huszárik a vágást már alig tudja követni, szemtanúk szerint sokszor fizikailag kellett betuszkolni a vágószobába. A Lumumba utcából naponta küldenek táviratot neki két utcával távolabbra, a Kolumbusz utca 38-ba, de ajtaját már nem képes kinyitni.

A terv sikerült: elpusztítani nem tudták, ezért önmaga elpusztítására ítélték.

A Csontváry, bár gyönyörű jelenetei vannak, valóban elhibázott film; a kettős idősík a legnagyobb dramaturgiai hibája, és Latinovits nélkül nem lett volna szabad leforgatni. Ő még a könyvet is átírta volna. Képzeljük el Latinovitsot, amint a jajcei vízesés előtt lassan felemeli karját a Nap felé. Csak ez az egy mozdulat elég lett volna ahhoz, hogy a díszbemutatón kitörjön egy kisebb forradalom.

A csürhe így kórusban gúnyolta a filmet. Huszárik védekezett egy darabig, durcáskodott, mint egy gyermek, de hazudni nem tudott. Inkább belehalt a bukásba. Halála volt a legnagyobb üzlet: cikkek, könyvek, szubjektív visszaemlékezések a szeretett Pipett-ről, breviáriumok, ankétok, kiállítások, életművetítések következnek; még szegény édesanyját sem hagyják békén, aki mindenkinek elmeséli Zolikájának életét, mert úgy hiszi, hogy a segítő szakma csak jót akar, ha már ennyien vannak: „Mostanában gyakran jönnek érdeklődők: filmesek, rádiósok, s fölszaggatják a sebeket. Mondtam is nekik, jó lett volna, ha az életében ennyit foglalkoznak a fiammal.” Mindenki siratja (vannak, akik őszintén). A honorokat felveszik, eltemetik, majd elfelejtik. Egyre nagyobb sírköveket emelnek a halott fölé, hogy az egyik végre rászakadjon. Nem tréfa: az utolsó halálveremben Huszárik élettelen szívét egy túlméretezett sírkő nyomta agyon! – majd gyorsan lebetonozták, nehogy szelleme visszatérjen közénk.

Huszárik Zoltánt, a legtehetségesebb és legeredetibb filmköltőt, módszeresen elpusztították. E bűnt soha nem moshatja le magáról az úgynevezett magyar filmművészet.

Huszárik, a látszat ellenére, nem volt kísérleti filmes. Tudta, hogy kísérletezni a fürdőszobában kell. (A kísérleti filmezés a dilettánsok álcája: úgy csinálok, mintha alkotnék valamit, de nem csinálom meg, nehogy kiderüljön, hogy meg se tudnám csinálni.) A legnagyobb formabontók, -egyensúlyozók, -archaizálók műveiből nem fejthető meg, hogy milyen formai-technikai küzdelmet vívnak az anyag megrendszabályozásáért (Bartók munkamódszeréről szinte fogalmunk sincs) Hihetetlen szenvedéllyel próbálják gondolatfoszlányaikat, mint folyékony aranyat, a még képlékeny agyagnegatívba önteni. E folyamat a műalkotás legbensőbb titka: melyik az a pillanat, melyben a megfelelő anyag halmazállapota, kultúrkörünk egy fokmásodperce és a huszarik2Nap-Hold-Föld hármas ősprincípiuma konstellációba kerülnek. Melyik az a pillanat, amelyben a kihűlő aranyat a kiszáradó, de még formálható agyagba tudjuk önteni, melyben test-lélek-szellem a Teremtés előtti pillanatba sűrűsödik vissza.

Az Elégiában megszületik ez a csoda.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf