Ölvedi László: Az Isten felé
»Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik, lelkem úgy óhajt ó Uram…«
42. zsoltár
Kereslek zúzott emberszívekben,
halk illatában álmodó virágnak.
Ma még vakság veri két szemem,
de hiszem, hogy egyszer megtalállak.
Magamba szívom szent igéidet
az Írás égő, lendülő szavában;
hűs forrásodra áhítozom
eltikkadva, halálra váltan.
Testem sokszor bálványok rabja lesz,
döbbentő, lázas, új csodákon ámul.
Sűrű vérem gátakat szakít –
s megtagadlak százszor pogányul.
Máskor zokogva visszatorpanok,
igába tör tiltó karod hatalma.
A mélységből Hozzád kiáltok
alázott szívvel, elhagyatva.
Pokol és menny között az utakat
így járom szörnyű, kínos éjszakákon.
Vakság rejti arcod előttem –
s hiszem, hogy egyszer mégis megtalálom.