Keresztes Lajos: Tetszhalott
Mint mély álomban alvó,
Ki évek óta alszik,
Kit nem serkent kakasszó,
Olyan vagy, ó magyar nép!
Kriptádba nesz se hallszik,
A pántos cifra ajtót
Hiába tárja sarkig
Új idők friss fuvalma.
Lihegnek még a hajtók,
Kik börtönödbe zártak,
De megtört büszke tarkód
S már új erőre kapnak.
Immár hiába vártad,
Hogy kriptád zára roppan:
Elhulltak mind a bátrak
S árván rabul maradtál.
Itt szunnyadsz tetszhalottan,
Ellenségtől, baráttól
Eladva, elhagyottan,
Feltámadásra várva.
Elszakadtál a mától,
Szomjad könnyeddel oltod,
Bűneid súlya vádol
És nem találsz nyugalmat.
Dohos, penészes boltod
Nyirkos sötétje bőszít,
Mocsárlég fojtja torkod
S nem mozdulhatsz belőle.
Konok, zord őrizőid
Nem ismernek kegyelmet,
Forgácsolják erőid
S kiszívják mind a véred.
Megállt a nap feletted,
Elvesztetted hazádat.
Álarcodat levetted
S halál-orcád előtűnt.
Elmúlt a nagy vadászat,
De már megint fenik rég
A megcsorbult kaszákat
S végromlásodra törnek.
Szegény haló magyar nép.
Mindenki mar, belédrúg:
Magad meddig csalod még?
Mikor térsz öntudatra?