Törőcsik Attila: Historiográfia - A történetírás történetisége

az emberiségnek nincsen történelme, csak korlátlan számú történet létezik, amely az emberi élet minden lehetséges aspektusát érinti…”
                                                                                                                                               Karl Popper

Bevezetés

    Ha feltesszük azt a kérdést, hogy mi a történelem, a megkérdezettek túlnyomó többsége azt válaszolja, hogy az emberiség története. Ilyen egyszerű lenne a válasz? Akkor miért látja ugyanazt az eseményt másképpen akár még két ember is, hiszen látszólag magától értetődő, hogy ugyanazt a történést élik át. A legjelentéktelenebb esemény is másként látszik, ha különböző nézőpontból tekintünk rá, ha ifjúként vagy idős, sokat látott emberként észleljük, de kis idő elteltével is más-más emlékképeket csal elő, mint a megtörténtekor, így megint más nyomokat hagy meg bennünk. Nem létezne objektív valóság csak szubjektív narratívák? Popper rátapintott a lényegre, de nyitva hagyta a problémát, így ránk hárul a felelősség, hogy állást foglaljunk a történelem mibenlétét illetően, de legalább elmélkedjünk rajta. E sorok írója sem tesz mást, csak tapogatózik a történelem sűrűjében, és a maga szerény tudásával megpróbál rendszert keresni ebben a káoszban, őszintén bevallva, csekély sikerrel. A történelmet persze hús-vér emberek írják, ezért dolgunk annyiban nevezhető könnyűnek, hogy ha megértjük a korok reprezentánsait, attitűdjeit, és megkíséreljük az ő perspektíváiból rátekinteni azokra az eseményekre, melyeket ma történelemnek hívunk, talán sikerül a távoli homályos képet némileg tisztábban értelmezni.

    E rövid bevezetőt egy személyes köszönetnyilvánítással zárnám. Köszönettel tartozom egykori tanáromnak, Bogár Lászlónak, aki azon ritka és kitüntetett emberek közé tartozik, akiknek volt merszük és kitartásuk olyan mélyre ásni az események felszíne alá, majd kibogozni az összefüggések kusza hálóját, hogy abba egy életre belegabalyodjunk, ugyanakkor mindig tudjuk, hogy éppen hol tévedtünk el.

A történelem értelmezéseiről

    Az emberi történetelbeszélés képessége egyidős a nyelv kialakulásával, mely segítségével őseink át tudták adni társaiknak azokat az absztrakt információkat, melyek befolyással voltak életükre. Ezek a történetek időben játszódtak le, volt kezdetük és befejezésük, a köztes tartalom pedig új ismeretekkel gyarapította a közösség tudását. A történetek mindig valahol és valamikor játszódtak, ezzel az ember belépett a tér-idő dimenzió megértésébe, mely során az emlékezet nyújtotta tudás addig nem ismert lehetőségeket nyitott meg.

    A történetekből okulni lehetett, az elbeszélések megnyitották az időutazás lehetőségét, az ember képessé vált a múlt történéseinek a jelenre és a jövőre vonatkozó következményeit az ok-okozati összefüggéseken belül megjeleníteni.

    Az elbeszéléseknek más dimenziója is létezik, mely egy közösség szemléletét, a világról alkotott képét, szokásait, hiedelmeit és a közösségen belüli viszonyokat is tükrözi. Nincs ez másként a mai elbeszélésekben sem, az elemi történeti dimenziók hasonlóképpen működnek, mint a néhány ezer évvel ezelőtt történeteket mesélő őseink módszerei.

    Tekintsük át, milyen metódusok szerint folynak a történeti elbeszélések, milyen dimenziókban lehetséges az emberi, társadalmi élet megközelítése.

    -      A kronologikus történet elbeszélés időrendben közli az eseményeket, melyek láncolatot alkotnak. Az idők során két kronologikus megközelítés is megjelent: a lineáris és a ciklikus.

    -      A territoriális leírás helyhez kötött, az idő szerepe másodlagos, célja egy földrajzi terület bemutatása, ahol a történet életre kel (térképek, útileírások)

    -      A kauzális történetírás az ok-okozati összefüggések figyelembevételével írja le az eseményeket

    -      A kultúrtörténet azokat a jellemzőket vetíti ki, melyek reprezentálják egy közösség értékszemléletét (vallás, tudomány, művészet)

    -      A dokumentált adatok elsősorban a tényekre, statisztikai mutatókra támaszkodik.

    A történetírás két, eltérő értelmezése horizontális és vertikális megközelítésre is felosztható. Az események reprezentációja szigorú időbeliséget követ, melyben a kronológia nélkülözhetetlen. A struktúraleírás viszont statikus állapotban is vizsgálható, melyek olyan összefüggéseket tárnak fel, mint az uralom formái, a társadalmi, termelési viszonyok, intézmények, konfliktusok. Ezekből következnek azok a politikai történések, melyek a továbbiakban eseményként értelmezhetők (Koselleck, 1977).

    Az írás megjelenése előtt a történetek szájhagyomány útján terjedtek, melyek fókuszában az individuum (egy hős) állt, akinek története, cselekedetei adták gerincét az elbeszéléseknek. Minden egyéb információ, mely a környezetére vonatkozott a főhős történeteit szolgálták ki. Egy kor társadalmáról azonban még ilyen leírások mellett is bő információk maradtak fenn, mert az elbeszélésekben implicit módon a közösség normái, hiedelmei, elvárásai is megjelentek.

    A vallás szintén kitermelte a maga történetiségét, melyekben nem csak a kiválasztott sorsa, hanem az a társadalom is szerepet kapott, mely érintett volt az eseményekben. Jézus tanítványainak származásai társadalmi beágyazottságuk tükrözi az ókori Közel-Kelet szociális viszonyait éppúgy, mint gazdasági állapotát vagy a hatalmi viszonyokat.

    A történetírás plasztikusabb vállfajának a művészeteket tekinthetjük: a képek, szobrok és egyéb műalkotások vizuális lenyomatai egy kor életének, műveltségének, az embereknek egymáshoz és a környezetükhöz való viszonyának.

    Az írásnak köszönhető, hogy hivatali, gazdasági, jogi dokumentumok is fennmaradtak a történelmi korokból. A rögzítés már a többgenerációs visszatekintést is lehetővé tette, így a jelenben felidézhetővé vált az objektív múlt, a visszatekintés lehetősége időkapukat nyitott meg, melyeken áthaladva a múlt társadalmai megjelenhettek a jelenvalóban. Az írás szélesebb földrajzi elterjedése térben is lehetővé tette más társadalmak megismerését, tudományok és kultúrák egymásra ható kölcsönhatását. Egyiptomban az írás rögzítette az egyes uralkodók regnálásának idejét, az uralkodás során megtörtént eseményeket, mely egy kronologikus történetírási gyakorlatot eredményezett.

    A jog, mint a társadalmi normarendszer rögzített formája, szintén profitált az írásból, melyben az adott társadalmi rendszer legfőbb princípiumai szerepeltek.

    Az írás gyakorlatának elterjedése, az államok kialakulása, a csillagászat és a vallás társadalmi beágyazottságának konstellációja alakította a kora ókor történetíráást, mely formájában nem hasonlított a mai megjelenésére, de többé-kevésbé azokat az alapokat használta, melyek – ha némi módosítással – még ma is jellemzik a történelem lejegyzését. A földművelés elterjedése még csak az évek és évszakok ciklikusságának mérésében játszott szerepet, minden egyéb esemény ezekhez viszonyítottan került figyelembe. A mai értelemben vett kronológia origo hiányában még nem létezett, első nyomait csak Kr.e. III. évezredben lelhetjük meg, mikor egy sumer király (Gungunum) uralkodásának éveit rögzítik, és ezek is fontos eseményekhez vannak kötve.

    Az egyiptomi Óbirodalom bürokratái már lejegyezték a rendeleteket, melyek évekhez és uralkodókhoz kötődtek, így megerősítést nyertek az időhatárok.

    Észak-Mezopotámiában és az Asszír Birodalomban az ún. eponim hivatali éveket használták, mely alkalmas volt kronológiai támpontok meghatározására is. Ezt a rendszert vezették be az antikvitáskori görög évszámításban. Spártában a királyok tevékenységét ellenőrző ephorosz testületek vezetőiről nevezték el az éveket, Athénban az arkhón neve jelentette ugyanezt. A görög történetírásban az idők kiegészültek egy-egy dinasztia uralkodásának idejével és generációs listákkal is.

    A görögök az évszakok váltakozásához és folyamatos visszatérésükhöz hasonlóan a történelmet is ciklikusnak vélték, az idő kontinuitásával nem tudtak mit kezdeni.

    A Kr.e. 8-7. században élt Hekateiosz és Akuszilaosz már alkalmazzák a geográfiát és a néprajzot is. Hérodotosz (Kr.e. V. sz.) már beleveszi írásaiba a szemtanúk vallomásait is, és a történések okait is kutatja.

    Thuküdidész az oknyomozó történetírás úttörője, leírásaiban az objektivitás és a racionalitás döntő (peloponészoszi háború 431-404). A háború történetének leírása előrevetíti a politikai és hadtörténetet is.

    A római történetírás a görög mintát követi, viszont elhagyja az objektivitás iránti igényt, inkább a dicsőséges múlt foglalkoztatja, mint a valóság. Cato az első történetíró, aki szakít a görög hagyományokkal és megteremti a latin nyelvű historiográfiát. Történelmi leírásokon kívül elemzéseket készít a földművelésről és a római gazdaságról is. A IV. századtól már egyre inkább érezhető a keresztény történelemszemlélet, miután Konstantinus 313-ban engedélyezi a hit gyakorlását.

    Az ókor történetírói megelégedtek szűkebb környezetük eseményeinek rögzítésével, más társadalmak történetei iránt nem mutattak érdeklődést, így történetírásukban csak azokat az eseményeket örökítették meg, melyekben más népekkel konfliktusba keveredtek. A megtörtént eseményeket nem mindig jegyezték le a bekövetkezésük pillanatában, azok sokszor több szájon át, valamikor generációkon keresztül átöröklődtek, ami jelentős torzulást eredményezett. A kéziratok tartóssága nem volt mérvadó, így anyaguk és limitált példányszámuk miatt gyakran elvesztek, vagy megsemmisültek, felelevenítésük így újabb jelentésbeli átalakulást produkált.

    Világtörténelem csak a keresztény középkorban jön létre, melynek vezérfonala mindig Krisztus és az egyetemes keresztény hit. Minden történés ezek köré épül. Az ószövetségi történetiség meghatározta a középkori narratívákat is, az elbeszélésekben immár kiemelt szerep jut az időrendiségnek, mellőzve az ok-okozati összefüggéseket, melyek feleslegessé is válnak az abszolút igazságok és dogmák fényében.

    Megjelenik a Krónika, mely leginkább jellemzi a középkori történetírást. Az időrendiség alkalmazása persze nem újkeletű, hiszen az ember mindig is figyelembe vette a Nap és a Hold járását, azonban a történetírásba ilyen súllyal csak ebben az időben vált mértékadóvá.

    Másik jellemző kronologikus elbeszélő műfaj a Karolingok hivatalos évkönyvei, melyek Annales néven váltak ismertté évkönyv formája miatt, melyben az évről-évre visszatérő eseményeket rögzítették.

    A história vagy gesta már inkább hasonlít a társadalomtörténetre, melyben népek őstörténetei kerülnek leírásra.

    Rövid időtartamokat ölelnek fel az ekkor népszerű biográfiák, rövidségük ellenére azonban bővebb információkat is adnak a korról.

    A reneszánsz kor történelemszemlélete visszatérés az emberi léptékhez, a valláscentrikus világnézetet csupán eltévelyedésnek tekintik az antik óta tartó folytonosságban. Az irodalom nagyobb hangsúlyt kap, és megjelennek azok a világi témák, melyek már alkalmasabbak korképet festeni a társadalomról. A humanista történelemszemlélet első képviselője a XIV. század második felének Itáliájában működött. Leonardo Bruni forradalmasította a történetírást. A „Firenzei nép története” (Historia populi Florentini) című munkája már nem uralkodókra vagy kimagasló emberekre, hanem a firenzei népre koncentrál, Isten, mint történelemformáló tényező másodlagos a leírásban.

    A reneszánsz polgári szemlélete szakít az egyházi történetírási gyakorlattal, egyre inkább elterjed az a nézet, hogy a történelmet az emberek alakítják.

    A reformáció – bár rehabilitálta a keresztény eszmét a történetírásban – jelentős konkurrenciát jelentett a reneszánsz által meggyengített katolikus egyház történelemszemléletében. Az első konfrontáció az egyháztörténetben jelentkezik, de más frontokon is zajlik a párhuzamos elbeszélés. Bár a bibliai történetek érintetlenek maradtak, a szentekkel és mártírokkal kapcsolatos biográfiákat hittudományos szempontból felülbírálták. Nem maradt el a katolikus egyház válasza sem, a jezsuiták Johann Bolland irányítása mellett megjelentették az Acta Sancorum című sorozatot, mely a szentek életét mutatta be, immár letisztítva azoktól a mítikus történetektől, melyek nem illettek a keresztény eszmeiségbe. A mű a naptári évet használta sorvezetőnek, és kronológiai sorrendben követte a szentek napjait.

    Az újdonság erejével hatott, hogy Jean Mabillon bencés szerzetes vezetésével megkezdődtek az okleveles források feldolgozásai, mely új módszert vitt a hiteles történetírás módszertanába.

    A két történelmi keresztény egyház történettudományi vitája végül a felvilágosodással kezdett csillapodni, mely mozgalom teljesen új alapokra helyezte a történetírást.

    Giacomo Vico itáliai tudós visszatért a reneszánsz történetírás humanista gyakorlatához, az „Új tudományok” című 1725-ben megjelent művében kiáll a mellett, hogy a történelmet az emberek alakítják. Rekonstruálja azt az ókori szemléletet, hogy a történések ciklikusságot mutatnak, mely során minden nép átesik kötelező történelmi fázisokon. A barbárság kora a kezdeti, amit az isteni korszak követ, majd a hősi korszak, végül az emberi kor vet véget a ciklusnak. Minden korszaknak megvan a jellegzetes kultúrája és hatalmi viszonyai.

    A francia felvilágosodás már teljesen kiiktatja a transzcendens történeti szemléletet, helyette az etikát, a földrajzi és természeti tudományokat hívja segítségül. Montesquieu beépíti a történelemformáló tényezők közé a földrajzi és éghajlati determinizmust, hasonlóképpen Voltaire, aki a természetet, a társadalmat és az embert helyezi előtérbe, és nem politikai, hanem a művelődéstörténeti aspektusból szemléli a történelmi folyamatokat.

    Európa-szerte újabb történelemfelfogások terjednek el, melyekben ötvöződnek a különböző társadalomtudományi nézőpontok. A történeti tudományok már teljesen leválnak a hittudományról, ekkor leginkább a filozófiai megközelítés dominál, melynek epicentruma a német tudományos világ.

    1784-ben jelenik meg Herder fő műve, az „Eszmék az emberiség történetének filozófiájáról”, melyben a francia felvilágosodás eszmeiségét követi, a történelmet a tökéletesedés felé irányuló folyamatnak tekinti, ugyanakkor tagadja a megszakíthatatlan linearitást, és szakaszokra osztja fel a történelmet. Herder a franciákkal szemben nem ateista, Isten jelenlétét ugyan nem vetíti közvetlenül a társadalomra, de a természeti törvények által jelenvalónak véli[1].

    Kant szembemegy Herder történelmi szemléletével, az 1784-ben keletkezett „Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszögből” írásában az emberiség történelmét egy meghatározott cél irányába történő folyamatos fejlődésnek tartja, melyben az individuum háttérbe szorul a nemhez képest[2] (Kant, 2006: 279). A történelem végső célja egy tökéletes államforma, mely az egyetlen elfogadható állapot. Kant ezen gondolataira építették fel később az utópisták majd a kommunisták és a neoliberálisok is eszmeiségüket.

    Hegel kétféle történelmet feltételez: a „res gesta” a megtörtént események, a „historia rerum gestarum” pedig ezek elbeszélése. Szerinte akkor beszélhetünk történelemről, ha az eseményeket az adott közösség történelemként éli meg. A történetírás három vállfaját különbözteti meg: az eredeti, a reflektáló és a filozófiai történetet[3] (Hegel, 2006: 419). Az eredetei történetírók „azoknak az eseményeknek a szellemében éltek, amelyeket leírtak”, ilyenek voltak Hérodotosz és Thuküdidész. A reflektáló történelem már kizárja a szubjektumot, a történész nem szemtanú, a múltat a jelennel akarja összefogni. A harmadik a világtörténelem, mely a történelem egészét vizsgálja.

    A romantikus történelemszemlélet már beemeli a művészeteket is a múlt felidézésébe. A romantikus regényírók (pl. Walter Scott) bevonják a drámaiságot a történeti elbeszélésekbe, így a múlt eseményei könnyen emészthetőek, életszerűbbek. A francia forradalom hatása egyre inkább érződik a történetírásban is, megjelenik maga a társadalom is a szabadság eszményével, azonban a romantikával erősödik meg az individuum korlátlan szabadsága is, mely a szubjektumok (hősök) előtérbe kerülését eredményezi.

    A XIX. század történetírási metodológiájában észrevehetők közös vonások. A történetírók leszűkítették elbeszéléseiket a nemzetállamokra, melyben kiemelt figyelmet kaptak a kimagasló politikai erényekkel rendelkező, köztiszteletnek örvendő államférfiak. A történetek alapjaihoz fellelhető forrásdokumentumokat használtak, melyeket a levéltárból vagy egyéb kormányzati forrásból szereztek be[4].

    E század első negyedére tehető a historizmus kialakulása, mely a történelmi folyamatok törvényszerűségeit és az összefüggéseit kutatta. Wilhelm von Humboldt 1821-ben egy akadémiai előadás keretében értekezett a „Történeíró feladatáról”, melyben a látható jelenségek, események mögötti feltáró munkára hívta fel a figyelmet, külön kiemelve a rejtett belső összefüggéseket és láthatatlan eszméket.

    Humboldt kortársa, Leopold von Ranke a kutató történetírást helyezte előtérbe, ebben is az állam civilizációalkotó szerepét hangsúlyozta, mely a politikai történetírás irányába hatott.

    Az 1848-as forradalmakat követően új diszciplínák is megjelentek a történelemtudomány mezején, polgárjogot kapott a szociológia, az államtudományok, a művészettörténet, és a néprajz is kezdte bontogatni szárnyait. Darwin evolúció-elmélete, Marx és Engels közgazdasági és politikai tevékenysége többféle történelmi megközelítést eredményezett, utóbbi két szerző munkássága igazából a XX. században fejtette ki hatását.

    A XIX. század végére a történelemtudomány teljes jogú diszciplínává lépett elő, ugyanakkor társtudományai is emancipálódni kezdtek, megkezdődött a szétaprózódás.

    A XX. század elejére több tucat tudomány foglalkozott a maga történetiségével, ezek viszont nem voltak szinkronban egymással. A századfordulón kezdeményezések indultak arra vonatkozóan, hogy elinduljon egy szintetizáló folyamat, de a szakosodást nem lehetett megakadályozni. Ez a folyamat nagyban köszönhető a modernizáció kiteljesedéséhez, melyben az iparhoz hasonlóan a történettudományok is fragmentálódtak. Létrejött a gazdaságtörténet, a tudománytörténet (ezen belül is a természettudományok külön története), a gazdaságtörténet, eszmetörténet, mentalitástörténet, és a kultúrtörténet, hogy csak a legismertebbeket említsük.

    A gyarmatosítások kiteljesedésével megélénkült az érdeklődés a gyarmati világ múltja és kultúrája iránt, ez új utat nyitott a világtörténelem vizsgálódásainak. A történészek felfedezték az Európaitól eltérő kultúrákat, immár nem csak primitív népekként tekintettek a gyarmati országok lakóira, történetiségükre, rítusaikra, hanem összehasonlították egymással és a nyugati civilizációval az ott tapasztaltakat, és érdekes következtetéseket vontak le. „Az emberiség történelmének egész tartalma belesűríthető az egyes, egymásra következő, egymás mellett felnövő, egymással érintkező, egymást átszínező és elnyomó kultúrák sorába[5]” - írta Spengler az 1918-ban megjelent „A Nyugat alkonya” című összefoglaló kultúrtörténeti remekművében. Az új történetírás spengleri perspektívája új lökést adott a történetírásnak, mert ötvözte a történetfilozófiát az eszme-, kultúr-, és tudománytörténettel, mindezt úgy, hogy nélkülözte az akkor nélkülözhetetlen kronológiai bemutatást, helyette kultúrkörökre bontotta az emberiség történelmét. Spengler a kultúrák kialakulását, csúcsát majd hanyatlását az emberi élet szakaszaival analóg módon mutatja be, ezt a gyermekkor, az ifjúság, a felnőttkor és az aggkor metaforáján keresztül állítja az olvasó elé. A Nyugat alkonya fogadtatása vegyes volt, a kor történészei súlyos kritikákkal illették, hiányolva belőle a már megszokott akadémikus dokumentaritást, a tényszerűséget, ugyanakkor a „hétköznapi olvasók” az egyik legolvasottabb művek között tartották számon.

    Hasonló szellemben tevékenykedett az angol Arnold Toynbee, aki a „Study of History[6]” című trilógiájában dolgozta fel az emberiség történelmét. Toynbee szintén szakított a XX. század elejére jellemző szakosodott történetírással, munkáját a szintézis jellemezte, melyben már a szociológia és a pszichológia is szerepet kapott. Spenglertől némiképpen eltérve ő a civilizációkat kutatta, megkülönböztetve azokat a kultúrától. Kulcsszava a kihívás volt, mely az emberiséget a legkülönfélébb problémák megoldására ösztönözte, a civilizációk fejlődését pedig az ezekre adott válasz relevanciájához kötötte.

    A XX. század első harmadában Benedetto Croce világszemlélete hozott változást a történelemtudományok terén. Croce az emberi történelmet cselekvésként, ténykedésként állítja be, mely magában foglalja a gazdaság, a politika, a vallás, a művészet, a filozófia tudományainak szellemi szféráit[7], ugyanakkor óva int attól, hogy a történelem a tudományok rangjára emelkedjen. „Crocénál a jelen és a múlt elválaszthatatlanul összeforrnak egymással: a múlt a jelen valóságában létezik”[8].

    A jelen tehát a múlt következménye, és itt érkezünk el a történelmi események olyan pillanatához, mely a ma történelmét is írja, ez pedig a II. világháború és az azt követő szellemi kor tudományos története.

    A világégés polarizált világképe rányomta bélyegét a történelmi tudományos életre is. Az ideológiák, a pillanatnyi érdekek mentén olyan történelemszemléletek láttak napvilágot, melyek sutba dobták azokat az eredményeket, melyek alternatív utakat javasoltak az addigi fősodrú áramlatokkal, megközelítésekkel szemben. A náci Németország új történelmet írt, ahogy a kommunista Szovjetunió is, de ez alól nem mentesült a szólás és véleményszabadságában felsőbbrendűségét hirdető nyugat-atlanti világ sem. A háború befejeztével a Nyugat szellemi aktivitása erőteljesebb volt, mint a marxi és engelsi alapokon nyugvó diktatúrák történeti munkássága, melyben utóbbi tudományosságát a napi politika alá rendelték. Nyugaton ugyanakkor a marxista irányzat más utakat járt be, elsősorban a már demokratizálódott és amerikanizálódott Németországban, ahol a frankfurti iskola második generációja kezdte bontogatni szárnyait, de erőteljesen megjelent Franciaországban, Nagy-Britanniában, sőt az Egyesült Államokban is (jobbára a frakfurti-iskola első generációja jóvoltából, mint Adorno, Horkheimer). Angol földön a birminghami-iskolához kapcsolódó kutatók kultúrával kapcsolatos észrevételei rengették meg a tudományos világot, melyben azt hangsúlyozták, hogy a kultúra köre nem csupán a magas művészetek és az oktatás köré épül, hanem a mindennapi élethez szükséges cselekvések is alakítják, ahogy a történelmet is.

    A francia Jacques Derrida már a posztmodern tudományos szemlélet képviselője, egyben alakítója megkérdőjelezi a racionális ember létezését, e perspektívából pedig óva int attól, hogy a történelemben ésszerűségeket keressünk, mivel nem léteznek abszolút és végérvényes igazságok.

    Észak-Amerikában, közelebbről Kanadában a torontói-iskola „fenegyereke”, újszerű gondolkodója, Marshall McLuhan érzett rá a történetírás technológiai-mediális hátterére. Szerinte az emberi kommunikáció egyes állomásai olyan mérföldkövek voltak az emberiség történelmében, melyek alapjaiban változtatták meg a társadalmak életét mind kultúrájukat tekintve, mind pedig történelmüket illetően. Az írás feltalálása kitolta a tér-idő dimenziót, mivel a lejegyzett történelem „kőbe vésése” annak megváltoztathatatlanságát eredményezte, továbbá az addig legfeljebb három generáción átívelő szóbeliségnek történelemtudata immár végtelenné vált. A nyomtatás az individuum kiteljesedéséhez vezetett, miközben a közösség szétesett, majd az elektronikus médiumok új teret hoztak létre, melyet „globális falunak” nevezett el. Ebben minden történés a világban azonnal az otthonunkban terem, ahol „az elektronikus hálózat révén az emberek teljesen bevonódnak egymás életébe[9]”.

    McLuhan látomásai egy mindent átfogó és átható rendszerről mára valósággá váltak. Ma a történelmet a média írja, a győztes pedig nem fegyverrel, hanem információval és technológiával szerez előnyt a valóságnak nevezett virtualitásban, ahol megszűnik az abszolút, helyét viszont a sok kis relatív tölti be, mely képzetek a nap 24 órájában befolyásolják a világról alkotott képünket, legyen az a múlt vagy a jelen.

    A XX. század végére a két nagyhatalom közötti ideológiai viszály megszűnése magával hozta a történelem újragondolását. A társadalomtudósok már a jövő felé tekintgettek, melyhez felhasználták a múlt tapasztalatait, a történetírás tehát kiegészült egyfajta futurista, orákulumszerű tudománnyá. A törésvonalak immár nem a politikai ideológiák szerint alakultak, hanem a gazdasági érdekek mentén, a történelemfelfogások is ezek szellemében kaptak nyilvánosságot. A hidegháború befejeződésével egy olyan euforikus hangulat áradt szét a nyugati világban, mely azt a képzetet erősítette, hogy az emberiség elérkezett történelme utolsó állomásához, mely az eddigi társadalmi rendszerek legjobbika, ez oedig a liberális demokrácia. Képviselője Francis Fukuyama egyenesen a történelem végét jövendölte meg, ahol kiteljesedik a politika és gazdasági liberalizmus, köszönhetően elsősorban a gazdasági fejlődésnek, mely egyben felszabadítja a különböző eszméket is[10]. Erre reflektálva írta meg Samuel Huntington (Fukuyama egykori tanára) a „Civilizációk összecsapása, és az új világrend kialakulása[11]” című könyvét, mely a spengleri, toynbee-i hagyományokhoz tér vissza történelemszemléletében. Huntington a birodalmak életciklusait elemezve kilenc civilizációt különböztet meg, melyek alapja a vallás és az arra épülő kultúra. Ezek: a nyugati (Észak-Amerika és Nyugat-Európa), az iszlám (Közel-Kelet és Észak-Afrika), az ortodox (Kelet-Európa és a Balkán nagy része), továbbá a latin-amerikai, afrikai (a Szaharától délre), a kínai, a buddhista, a hindu és a japán. A letűnt civilizációk, mint a maja, azték, inka annak köszönhetik kimúlásukat, hogy nem voltak képesek megfelelő választ adni a nyugati világ hódításaira, így eltűnésük természetes folyamat volt. A történelem során a fennmaradt civilizációk határozták meg a világ képét, melyben a kultúrák egymással érintkeztek és dominanciára törtek.

    Huntington azonban nem elégszik meg a történelmi összefüggések ábrázolásával, felvázol egy lehetséges jövőt is, mely a könyv megírása óta szinte minden vonatkozásában a szerzőt igazolta.

Zárszó

    A történetírásról fentebb bemutatott történeti áttekintés korántsem teljes, hiszen a felsoroltakon kívül (nem kis túlzással) több száz, több ezer olyan históriás írt, alkotott a nagyvilágban, akik nem fértek el ebben a szűkre szabott dolgozatban. A cél persze nem az volt, hogy teljes mélységében áttekintést adjunk erről a műfajról, inkább azzal a szándékkal íródott, hogy rálátásunk legyen magáról a történelemről a történetírók szemüvegén keresztül. Minden korszak olyan jellemzőket hordoz, melyben, melyről írtak, de a legfontosabbak, inkább a mit és a hogyan kérdései. Mi volt az, ami az egyes korleírásokban nagyobb szerepet kapott, és azt miképpen ábrázolták, adták át az utókornak. Mikor a vallásnak jelentős szerepe volt, a történéseknek is erőteljesebb isteni eredetet tulajdonítottak, a szekularizáció korában pedig már az egyes ember körül kibontakozódó történetek emelkedtek olyan rangra, hogy azt megörökítsék, a posztmodernitás pedig az Isten és Ember nélküli gazdasági szemléletben láttatja a világot. A ma világképét (ami holnap már történelem lesz), bonyolultságánál és érintettségünknél fogva sem tudjuk helyesen és objektívan megítélni, remélhetőleg utódaink a kellő távolságból már bölcsen ítélkeznek e kor felett.

    2015. decembere

Melléklet

    A historiográfia rokon- és társtudományai (a teljesség igénye nélkül)

    Szellemtörténet
    Művelődéstörténet
    Művészettörténet
    Politikatörténet
    Diplomáciatörténet
    Tudománytörténet
    Historiográfia
    Településtörténet
    Technikatörténet
    Irodalomtörténet
    Vallástörténet
    Gazdaságtörténet
    Szociológia
    Nyelvtudományok
    Médiatörténet
    Filozófia
    Hungarisztika
    Orientalisztika
    Hadtörténet
    Állam és Jogtörténet
    Történeti muzeológia
    Régészet
    Néprajz
    Őslénytan
    Antropológia
    Genealógia
    Archontológia
    Prozopográfia
    Történeti ikonográfia
    Történeti ökológia
    Történeti földrajz
    Kronológia
    Paleográfia
    Epigráfia
    Papirológia
    Oklevéltan
    Irattan
    Filológia
    Numizmatika
    Heraldika
    Pecséttan
    Inszigniológia
    Metrológia
    Történeti grafológia
    Pszichohistória
    Falerisztika
    Vexillológia (Zászlótörténet)
    Történeti filatélia
    Nyomdatörténet

     


    [1] Johann Gottfried Herder: Eszmék az emberiség történetének filozófiájáról (In. Történetelmélet I. Osiris Kiadó, Budapest, 2006)

    [2] Immanuel Kant: Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszögből (In. Történetelmélet I. Osiris Kiadó, Budapest, 2006)

    [3] Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Előadások a cilágtörténet filozófiájáról (In. Történetelmélet I. Osiris Kiadó, Budapest, 2006)

    [4] Romsics Ignác: Clio bűvöletében (Osiris Kiadó, Budapest, 2011: 167)

    [5] Oswald Spengler: A Nyugat alkonya (Európa Kiadó, Budapest, 1995: 184)

    [6] Study of History (I-III. kötet: 1934, IV-VI. kötet: 1939, VII-X. kötet: 1959-60)

    [7] Croce: La storia come azione (1937)

    [8] Ernst Breisach: Historiográfia (Osiris Kiadó, Budapest, 2004: 337)

    [9] Marshall McLuhan: The Medium is the Massage (Gingko Press Inc., Berkeley, CA, 1967)

    [10] Francis Fukuyama: The End of History and the Last Man (The Free Prss, Ney York, 1992)

    [11] Samuel P. Huntington: The Clash of Civilizations and the Remaking of the World Order (Simon & Schuster, 1996)

szozattv


szozat a tiszta hang GYG átad4 3 1 Gyóni 2. 170620GyoniGeza PozsonyiCsata Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo