Rab Zsuzsa: Keserű zsoltár

   Kezeid formáltak engem és készítének egészen körös-
körül, és mégis megrontasz engem?!
   Emlékezzél, kérlek, hogy mint valami agyagedényt, úgy
készítettél engem, és ismét porrá tennél engem?
                                                    /Jób, 10; 8-9/

   Kevesen voltunk és gyöngék voltunk, vértünk a mi lágy bőrünk és pajzsunk üres tenyerünk és fegyverünk a te igazságodnak fegyvere.
   Nem csüggedtünk azért, ha a te orcád ritkán fordult hozzánk, mert szétszóratott néped fiai közül mindig akadt egy-egy, aki befogadjon.
   És amikor megfanyarodotta mi szánk az erdők gyümölcsétől és amikor a mi inaink elfáradtak, éhünkben és szomjunkban és fáradalmunkban a te nevedet hajtogattuk bizodalommal.
   Nem láttunk pedig, nem hallottunk pedig. Fölmentél a te hegyedre, és orcádra felhőt vontál, hogy ne láss minket.
   Megvadult csordát eresztettek akkor miránk, hogy eltapodjanak, vagy hogy a mi futásunknak szégyenében gyönyörködjenek. De meg nem futamodtunk, bevártuk őket, mert te álltál a te hegyeden, és tudtuk, hogy egyetlen intésed megtorpantja dübörgő száguldásunkat. De te csak nem mozdultál. Akkor haltunk meg századszor.
   De feltámadtunk újra, és húzkodtak minket bírák elé, és a mi beszédünk meg nem félemedett, szavaink a te szavaid voltak, tudtuk azért, hogy igazak. Bólintásodat vártuk, a bírák jóra igazítására. De te, hátunk mögül, bíráinkkal cinkosan összekacsintottál.
   És mérlegre vettetett életünk a mi cselekedeteink szerint, de a jó serpenyőbe semmi sem került, mert mind a mi jó tetteinket is a másikra halmozták. Mégsem féltünk azért, mert egyetlen garasod jóra billenthette a mérleget. Te azonban, bűvészmosollyal, még egy sziklatömböt varázsoltál a másik serpenyőre.
   Akkor végre fölemelted jobbodat, mintha értünk szólanál.
   A mi keserű sóhajunk torkunkon akadt és ólmos szívünk madárként repdesett.
   Fölemelted jobbodat, és szórakozottan megvakartad glóriás fejedet. Tréfás fintort vágtál, senki felé, a levegőbe. Minket pedig elvezettek – –  –