Tornai József: Az isten-semmi

        Te voltál ott a hó fölött
                        a kopár fa ágán,
midőn kamaszkoromban
              síléceimmel dombról-
                             dombra
       feléd suhantam,
                  te hívtál, hogy ott maradjak
a hidegben,
            a téli dercés köd-hálóban is,
             te voltál a síkság homály-szoknyájába
            belenyilazó rétisas-vijjogás,
                   te voltál, mikor gyerek-révületben
hókristályok körme
                 kaparászta a kis szoba hunyorgó
                     ablakát,
                      te voltál a lábom előtt feketedő
                      hosszú-nyelvű mocsár,
                      te voltál a bíbicek szakadatlanul
villogó jajgatása,
                      te voltál a kemény nádszálakat
          újra megbúgató szél,
                      te voltál, kit kerestem
                  harmat-ütötte gyalogutakon,
bénultan üldögélve a rám-vetődő
        augusztusi nap oroszlánszájában.
                      Te voltál az isten-semmi:
                      himnusz és haláltánc,
                  nem szólalsz meg
csak az árván-hagyott bogáncs tüskés fejében,
          csak a levágott kisborjú
              anyjának visszareszkető térdeiben.
Sokáig
              laktál a templomokban,
     vizekben,
             galambjaim farktollában,
                 a port elverő
     esőcsöppektől orromba szálló illatban,
a göncölszekér
               háztetőt markoló
               csillagaiban.
                            Te vagy az isten-semmi:
     megtalálhatatlan bibe
                 a sötétség bimbójában.
                  Te vagy az isten-semmi:
                               menekülsz előlem
              tajtékos lovaidon
a sáros, ellenséges virradatban,
     mikor még alszanak a fák.
                       Csak a dombok maradnak
                 meg nekem a patkók
     irgalmas bevágásaival.
                       Patkók nyoma a homokon,
                 patkók a történelmen át,
patkónyomok a semmi
              vadvizeibe;
nyomok a fehér  nemzéstő-foganástól
       a születésig,
       születés  vérétől a gyerekkorig,
                         mikor még fű a fű,
                   és a zöld kis szív ugyanúgy
dobog,
         mint fönt
                óriás-testvére:
                             a nap.
         Ezután már egyedül.
     Utoljára fülelve
            egy nyerítést a szélben,
             paripáid eloszló patkó-dörejét.
      És eljön az asszony kora,
      a férfié,
                      az isten-semmi kora.
Fölpattannak az öröm-fa
                      fürtös hüvely-termései,
                      kipördülnek
                      a rettegés-magok:
vállig lángtarajos férfi menekül
                       jégtáblák közt
            vérző asszony után.
                         Gépek csörömpölnek
                          elébük,
                    fegyverek fogsora
kinyílik, ordító szögesdrót-sövény
                           a lágyékukon.
                   Az isten-semmi
                   két öl dobpergése és pusztítás,
az isten-semmi
béka és paradicsommadár,
                    az isten-semmi
                    a totemállatunk,
       az isten-semmi
       szivárvány-gyöngy-vízió
                 és kifosztott koponyaüreg,
                          az isten-semmi
                          az idő fölfeslése
                   és megszakíthatatlan
                 éjszaka-szövet a csontokban,
                             reményekben,
az isten-semmi
tavaszi ujjongás rügyekkel, fészkekkel a bokrok könyökén,
                   folyók szája sarkán
                        és őrült, széllel sikoltozó
hósivatag
         az ég alaszkai torkából.
                 Az isten-semmi áttetsző elmévé tesz
és rothadó hullává,
         a lét legbelső méhének napsejtjévé
                    és eldobott jázminággá.
       Az isten-semmi a magasságban megdermedt
                        szárnyú madár.
                  Az isten-semmi
                  a méz és a méreg,
                               a tekintet
       és a fehérre fehérrel meszelt messzeség:
hosszú utaim hozzád kanyarogtak,
                         kóros homokdombok
               feléd dobáltak,
                         a lelőtt katona
arcával te néztél rám
               az ágyúzás-kavarta pocsolyából,
               a vértanúk
                      hurokban eltört nyakcsigolyája
                  a te hívójeled,
                         nők fekete-piros
     húspecsétje
              beismerő vallomásod.
Isten-semmi: közöny befagyott tekintete,
isten-semmi: hegyekkel eltorlaszolt ajkú,
isten-semmi: mészárszékekkel és vágóhidak
                              gyönyör-ura,
               te küldöd a betegségeket,
                    a mamut-lábú fa recsegve
                     dűl ki árnyékodtól.
      Hívtalak a félelem ellen,
            a lélek csontrákja ellen,
        te csak hátrálsz.
              Kisfiú koromban jobban
        szerettél,
               de én most is úgy lesek
               tavaszi rozsvetés-mosolyodra,
mint akkor,
           most is úgy virrasztom az éjfélt,
           mikor odalépsz madárfej-maszkodban
                     az ágyam mellé,
                                és  megkérdezem,
meddig akarod még, hogy itt éljek
                         ragyogásoddal
                   és a semmivel,
                   de csak rekedt hang válaszol
        a horgas csőrök közül,
        csak a mindenség sziklákba,
                      lombokba
                      bugyolált álma suhint rám:
                 nem ébredhetek föl
s te nem vetheted le
                       csillagképekkel festett
                          bőrödet.
        Az isten-semmit nem lehet letépni,
             lebeg fölöttem
             varjúszárny-förgetege.