Rakovszky József: Honvágy
Akik honuktól távol estek,
miképpen én is egy napon,
valamit mindig úgy keresnek
a földön, égen, csillagon.
A szívük kellős közepében
valami jajgat, valami fáj.
Csak egy segít e szenvedésben:
ha feltűnik a hazai táj!
A messzeség ködén keresztül
a vágyam fénysugára rezdül,
s megáll a bércek homlokán.
Onnét tekint lelkem a tájra,
ahol fiát szeretve várja
fenyőktől ékes, kis Hazám.
Üzent a kedves, régi hajlék,
a völgyben zúgó gyors patak,
s az iskolám, hol téged, oh nép,
szeretni megtanultalak!
Be jó is lenne néha-néha
mint egykor, víg gyermekkoromba’
a Sátor-hegy szikláin ülni,
hová az ég felhőit küldi,
hová szívem első hevében
a drága lány nevét bevéstem.
ÉVA… e három nagy betűt
faragtam, írtam mindenütt.
Ezt karcoltam falakra, fákra,
mohos kőszirtek homlokára,
s amerre jártam reggel, este,
lánykámról zengtem elmerengve.
A messzeség ködén e dallam
még átrezeg mesélve, halkan,
s megáll a bércek trónusán.
Egy csókkal jöttem most köszönni
amit még el nem orzott senki.
– Tiéd e csók, Szülőhazám!
Pilis, 1961.