Fáy Ferenc: Kivégzés

Szabó Dezső emlékének

    I.

Egy perc, aztán a kard acélja villan.
Kendőm csupán csak jó papos burok,
kegyes spanyolfal köztem és az ég közt,
– államköltségen készült szemfedő,
amelyet később visszairigyelve
lelopnak úgyis. És egy zsák-darab
kartonpapír, vagy ócska láda léce
kerül helyére, melyből meztelen
pimaszsággal fog arcom visszalesni
a törvény, rend s a kéklő ég felé
ahhoz, kinek nevében kezdi el
útját e földön mindenik csíra
és minden bűn. S kinek nevét ma, itt
a tarsolyodba lopták – bamba képpel –
mint egy sódart anyáskodó papok,
hogy majd jóságra éhezőn, az úton
zabáljam azt, – az ég és föld között.


II.  

Mindegy. Egy perc s a kard acélja villan.
S kendőzött szemmel, mint a kisgyerek
fogócska közben, bamba csapkodással
nyújtóznak szét kibomló álmaim,
visítva hívó emlékek felé,
melyek kacagva futnak messze tőlem,
míg én lihegve földre roskadok.
De itt a föld, – ez ősök egybeporló
testéből hízott óriás temető, –
amelybe most majd szépen visszahullva,
– Az Alkotó álmához mint anyag
élek tovább. S e célbaérkezésből
dalolva nőtt, kisarjadt új csírák
kalásszá érnek bennem. S én, akár a
szentségtartóban fekvő ostyatest,
mohó kis álmok, szutykos, csöpp kezek közt
az új kenyérből egy falás leszek.


    III.

Már térdelek. A túlmodern halál
négy puskacsőből szembe néz velem.
Nem látom. Érzem. Érzem, mint az ágon
a rügy kelyhében szunnyadó levél
lezárt szemével érzi a tavaszt.
S a cél előtt most, én a sok, sok álom
s hívő emlék közt tántorgó fogó
lezárt szememmel látok, végre látok.
Most már tudom, hogy minden kezdetet
– elindulást – itt egy kendő takar:
magot: a föld, madár sejtjét: a héja,
embert: a méh, s az Istent: száz titok
terít be itt. S e kendőzött csírákban,
amelyek őrzik már a lényeget,
a fájdalom, a szépség visszaárad
az ébredésnél már a sír felé.
S a cél, amelyért ötven, hatvan évig
kendőtlenül éljük az életet,
csak egy lehet: hogy ez az áradó,
örök, de mindig változó anyag
egy kis paránya fáradó kezünktől
kapjon a földön örökkévaló,
művészi formát.


    IV.

S én most meghalok.
Hét éves volt, mikor sarlachom volt.
Emlékeszem tisztán, forró éjjeken,
midőn agyamban ingó, messzi fények
között dülöngve jött már a halál
s a láz bolond nótákat énekelt,
így féltem, mint most. S akkor homlokomra
anyám jósága egy kendőt kötött.
S az hűsített, úgy nyugtatott a lázban,
mint most az állam végső priznice.
Csak emögött nagyképű érdemekkel
lapul a Törvény, eggyé gyűl a Rend,
s halálra néző, síró, mártírarccal
szent könnyet ejt az egyház balszeme,
de jobbszemét kidülledt földi vággyal
mereszti rám s kacag, ha úgy bukik
roncsolt fejem repedten majd a rögre,
mint egy elejtett dinnye. – Én pedig,
az új fogót szorítom már: a földet.
S a föld, a föld hűlő kezem között
felém hajol. S kalászos, barna arca
a megbocsájtó, bűnönkért kivégzett,
szelíd szakállas Krisztus arca lesz.

szozattv


szozat a tiszta hang Ősök Napja 2017 plakat 660x929 Esztergom-Nagyboldogasszony templom Shakespeare Szentivánéji álom1 Shakespeare Szentivánéji álom színlap aug202017bazilika vacsztistvan arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo