Fáy Ferenc: Kivégzés

Szabó Dezső emlékének

    I.

Egy perc, aztán a kard acélja villan.
Kendőm csupán csak jó papos burok,
kegyes spanyolfal köztem és az ég közt,
– államköltségen készült szemfedő,
amelyet később visszairigyelve
lelopnak úgyis. És egy zsák-darab
kartonpapír, vagy ócska láda léce
kerül helyére, melyből meztelen
pimaszsággal fog arcom visszalesni
a törvény, rend s a kéklő ég felé
ahhoz, kinek nevében kezdi el
útját e földön mindenik csíra
és minden bűn. S kinek nevét ma, itt
a tarsolyodba lopták – bamba képpel –
mint egy sódart anyáskodó papok,
hogy majd jóságra éhezőn, az úton
zabáljam azt, – az ég és föld között.


II.  

Mindegy. Egy perc s a kard acélja villan.
S kendőzött szemmel, mint a kisgyerek
fogócska közben, bamba csapkodással
nyújtóznak szét kibomló álmaim,
visítva hívó emlékek felé,
melyek kacagva futnak messze tőlem,
míg én lihegve földre roskadok.
De itt a föld, – ez ősök egybeporló
testéből hízott óriás temető, –
amelybe most majd szépen visszahullva,
– Az Alkotó álmához mint anyag
élek tovább. S e célbaérkezésből
dalolva nőtt, kisarjadt új csírák
kalásszá érnek bennem. S én, akár a
szentségtartóban fekvő ostyatest,
mohó kis álmok, szutykos, csöpp kezek közt
az új kenyérből egy falás leszek.


    III.

Már térdelek. A túlmodern halál
négy puskacsőből szembe néz velem.
Nem látom. Érzem. Érzem, mint az ágon
a rügy kelyhében szunnyadó levél
lezárt szemével érzi a tavaszt.
S a cél előtt most, én a sok, sok álom
s hívő emlék közt tántorgó fogó
lezárt szememmel látok, végre látok.
Most már tudom, hogy minden kezdetet
– elindulást – itt egy kendő takar:
magot: a föld, madár sejtjét: a héja,
embert: a méh, s az Istent: száz titok
terít be itt. S e kendőzött csírákban,
amelyek őrzik már a lényeget,
a fájdalom, a szépség visszaárad
az ébredésnél már a sír felé.
S a cél, amelyért ötven, hatvan évig
kendőtlenül éljük az életet,
csak egy lehet: hogy ez az áradó,
örök, de mindig változó anyag
egy kis paránya fáradó kezünktől
kapjon a földön örökkévaló,
művészi formát.


    IV.

S én most meghalok.
Hét éves volt, mikor sarlachom volt.
Emlékeszem tisztán, forró éjjeken,
midőn agyamban ingó, messzi fények
között dülöngve jött már a halál
s a láz bolond nótákat énekelt,
így féltem, mint most. S akkor homlokomra
anyám jósága egy kendőt kötött.
S az hűsített, úgy nyugtatott a lázban,
mint most az állam végső priznice.
Csak emögött nagyképű érdemekkel
lapul a Törvény, eggyé gyűl a Rend,
s halálra néző, síró, mártírarccal
szent könnyet ejt az egyház balszeme,
de jobbszemét kidülledt földi vággyal
mereszti rám s kacag, ha úgy bukik
roncsolt fejem repedten majd a rögre,
mint egy elejtett dinnye. – Én pedig,
az új fogót szorítom már: a földet.
S a föld, a föld hűlő kezem között
felém hajol. S kalászos, barna arca
a megbocsájtó, bűnönkért kivégzett,
szelíd szakállas Krisztus arca lesz.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf