Sajó Sándor: Keresztfához megyek…

Hamuszín-szürke fátyolával
Nagypéntek búja szerteszárnyal:
A szomorúság terhes csendje
Ránehezedik a szívemre;
Mintha gyászhárfák zengenének,
Lelkemben sír egy régi ének,
S ahogy bolyongok egymagamban,
Templomba térek öntudatlan:
A keresztfához megyek.

Bent a homályos szentegyházban
Szívet rendítő tompa gyász van:
Bűnök siralma, szenvedése,
Megváltó hitben enyhülése…
Gőg, hívság ott kint dacra lázad –
Itt térdre omló bús alázat,
Itt porba hull sok büszke lélek
S könnyet fakasztón zeng az ének:
»A keresztfához megyek.«

– Hogy légyen búmnak enyhülése,
Erőm a rám mért szenvedésre,
Hogy, míg fölsírok bús panaszban,
Haragom üszkét meghamvasszam, –
Hogy rá ne törjek átkozódva
Az igazságos gázolókra.
Hogy jobbá tegyen az alázat
S ellenségeimnek megbocsássak:
A keresztfához megyek…