Harsányi Lajos: Magyarok a Tiszánál

Csendesen folyik az ősi Tisza.
Fekszünk a parton kósza legények.
Mesélünk halkan, nézzük a holdat,
Őrizzük, őrizzük a révet.

Ős turán álom alszik a pusztán.
Halk dalokat sír a szellő.
Csillag esik… Hajh, nézz oda pajtás!
Messze nyugatról int a jövendő!

Hív a fehér hold, integet arca.
Sajdul a szívünk vágyaktól égve,
És felugorva a korhadó révtől
Benyargalunk a csillagos éjbe.

Haraggal kiált a Tisza utánunk.
Hívogat vissza a vadlúd a partra,
De mi rohanunk messze csodákért,
Új örömért a cifra Nyugatra.

Ám ha elértük az arany-várat
S kezdünk leszállni hóka paripánkrul,
Tisza-parti bús legények előtt a
Tündér-kapu nagydörrenve bezárul.

Sápadt az arcunk, szikla az öklünk,
Keserű ajkunk mindent megátkoz,
S pejparipánkra lassan felülve
Nyargalunk vissza az ősi Tiszához!