Szász Károly: Két honvéd

Ennek ruhája szürke – azé barna,
Ez húsz éves – az, túl a nyolcvanon.
Annak fejét már téli hó takarja –
Ennek szemében égő tűz vagyon.
Hatvanhat éve indult az csatába –
Ez hat hónapja csak, hogy bennmaradt –
Amannak Vácnál elveszett a lába –
Ez félkezét hagyá Grodek alatt.

Különbség sok van köztük, abban-ebben,
De mennyi köztük a közös vonás:
Magyarok és honvédek mind a ketten,
Vitézsége mindkettőnek csodás.
S mi megtanít küzdeni és remélni,
Közös közöttük érzés, gondolat:
Szabad honi földön lehet csak élni,
S nyugodni is csak honi hant alatt!

A vén honvéd lélekben, gondolatban
A nagy időkbe vissza-visszanéz –
Földindulás volt, s úgy látszott, hogy abban
Mindent, mi drága, elsöpört a vész.
Bár hős vezér állt a magyar had-élen,
S egy gyáva sem volt a sereg között,
A ránk lesújtó végzet ellenében
Népünk akkor hiába küszködött!…

De nem! Ne búsulj jó öreg vitéz te,
Hős véretek oh, nem hiába hullt,
Áldást fakasztott, és azt megtetézve
Erőforrássá vált a gyász, a múlt.
Az ős dicsőség nem maradt homályban,
S ha Istenünk tovább is megsegít:
Ifjú honvédek, régiek nyomában
Most letiporják Észak rémeit!