Szentimrei Jenő: Miatyánk ki vagy a legárvább

Ott ültem egyedül, vigadozók közt, a nagyzajú teremben.
Beszéltem volna, de nem volt kihez intéznem szavaimat.
És akárcsak földalatti árkok nyirkában, puskák csergése közben,
eszembe jutott az Isten.
Egyedül voltam, de Ő biztosan velem volt és én
nem lehettem olyan idegen Tőle,
mint az emberek bármelyikétől a bálterem
vagy lövészárok hangzavarában.

Ó az Isten! Mily messze van, szemeknek láthatatlan.
Annak az Istennek, ki trónol felleges magasokban,
kék mennypalástján jégcsillag könnyek égnek:
Időtlen nagy fehér szakálla fehér és végtelen
melengető sugárözön, mely mind csak hull, ömöl
fűre, fára, virágra, ágra, baromra, kőre, mohára.
És nincs egy visszacsókolt
csókja, egy viszonzott sugára!

Alulról sűrű, szaporázva mormolt ima-szók peregnek,
mint dorombzúgás vagy legyek zümmögése füléhez.
Nem szól hozzá egy szó, egy Istenszív, mely érez,
csak napszámba hull rá a hála s van bősége
dicséretben és dicsőítésben.
De nincs senkije.

Ott ül, egyedül, elhagyatottan. Olyan számkivetett, olyan félreeső,
mint megkopott kereszt a faluvégen. Csak a rongyosok, az elesettek
jönnek, hogy átkarolják térdét. És mind kér valamit tőle és
mind tőle vár valamit. De cifra szavakon kívül senki
se, ad, csak fáradtan vagy képmutatón öleli térdét haszonért.
Ó, ez az Isten, aki mindenkié, olyan árva, de olyan árva.
Árvább, mint én.

Ezen az éjszakán úgy megsajnáltam a Teremtőt.

szozattv


szozat a tiszta hang GYG átad4 3 1 Gyóni 2. 170620GyoniGeza Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo