Dutka Ákos: A magyar dal

Ott terem lenn a Tisza partján,
Mint a magyar szél: síró és szilaj;
Mezők zsoltára, szabad ének –
Ki írta?… Bizony azt se kérded, –
Lelkünkből szálló óriás sóhaj.

Szárnya legyen bár korcsma-mámor,
Vagy a nagy pusztán égő szerelem,
Legyen rikoltó magyar átok, –
Lángszínű mind: (magyar virágok)
Ritmusa szent, mert könnyekből terem.

Bennük dalol a Tisza habja,
Hullámos kedvű, mint a Balaton.
Szárnyas szavakkal bőven ömlik,
Játékosan, cifrán kötődik
S imádságként zeng férfi ajkakon.

Ez a mi vérünk muzsikája,
Lelkünk megszentelt lángoló bora,
Párisban vagy a Tisza táján
Hegedűn zeng, vagy régi hárfán, –
Ha hallod, – el nem felejted soha.

Ez az egyetlen ősi kincsünk:
Világhódító, szárnyas drága dal,
Melyből miként Tokaj borából
Az ősi mámor tüze lángol,
Melyben örökké él a bús magyar.