Kiss Menyhért: Magyarok

Kik vagytok a Kárpátok tetején
Halálra szántak, sárba, fagyba, hóba?
Párnátok jég, a kosztotok remény,
S vígan daloltok a tüzes pokolba!
Gránátesőben szemetek se rebben,
Gaz kéz meglopta, lyukas köpenyegben
Éjjel és nappal, hónapokon át,
Álljátok ezer poklok ostromát;
Kik veritek a lobogó gyehennát,
Melyből baljós vég sziszeg, agyarog.
Méltó szót díszül honnan is vegyek hát?
Magyarok, magyarok, magyarok!…

Oh, milyen nép! rabláncravert muzsik,
Kozákok óceánja érzi, látja,
Nem tréfál, nem beszél, nem alkuszik,
De rácsap ölyvként, ki hazáját bántja,
A Kárpátokig zúghatott a láva,
Ott megrezdült a Turul büszke szárnya,
És megtorpantak. Onnan nincs tovább!
Vas, tűz, halál és magyar katonák,
Vörös ördögök, barna ördögök,
S az üveges szemekben könny ragyog,
Millió muszka ajkon rémület hörög:
Magyarok, magyarok, magyarok!…

Nincs ily felséges nép a nagy világon,
Urabb az úrnál. Nincs magyar paraszt,
Békében élte, mint mécses világot,
S egy kis bimbót is remegve szakaszt…
De ha bántják és sújtani akar,
Oroszlán lesz tűzvész és diadal,
Erő, méltóság bármit is csinál,
Kis bojtárja is egy ánglius király,
Vén Európa! homlokodon a szittya,
Aszott testedben a láz kavarog:
Gunyoros szád’ a döbbenet torzítja:
Magyarok, magyarok, magyarok!…

Mosolyogj csalfa délibáb az égen,
Nyugton illatozz Tokaj lángbora!
A muskátlit a magyar lány kertjében
Nem tapossa ki vad kozák lova.
Álmodd nagy álmaid’ szent helyeden
Rákóczi, glóriolás fejedelem…
Balogh Ádám, Bercsényi, Vak Bottyán
Merenghet büszkén méltó unokán,
Talizmán, szentség a szívem mélyében,
Hogy belőletek egy porszem vagyok,
És imádott, megcsodált szittyanépem,
Magyarok, magyarok, magyarok!…