Mentes Mihály: Harmatcsepp és Isten

Szegény sóvárgó, gőgös kicsi ember,
Nem tudod kiinni: olyan nagy a tenger;
Nem tudod fölmérni, azért tagadod,
Pedig rajta ring-reng apró csónakod.

Szemedbe nem fér, csak pár kicsi hullám,
Mely tart téged, bárkád alá simulván.
Dióhéjcsónakod füttyös szél viszi.
Azt hiszed: te vagy nagy s a tenger kicsi.

Ha szilaj kedvében olykor háborog,
Zsarnok-haraggal megkorbácsolod
S ha megkíméli apró életed,
Magadnak zengesz himnusz éneket.

És dióhéjban harmatcsepp vagyok:
Bennem a Napnak csöpp képe ragyog.
De bátyám a tenger, amelybe a Nap
Lángjai láva-tűzként hullanak.

Kis harmatcsepp csak egy sugárt bír el;
De tudom, az égen nagy fényhíd ível.
És nagy a vágyam: tenger legyek én is,
Enyém legyen mind az ég is, a fény is.

A szomjúságom nem hiába ég:
Magához emeltet napjával az ég.
Mit bánom, hogy csak harmatcsepp vagyok itt lenn:
Tenger leszek és enyém lesz az Isten.