Rab Zsuzsa: Első világháborús emlékművek

Dulce 1914  et decorum est
pro Patris mori… 1918

Édes dicsőséges
meghalni hazánkért…

Az a sok csorba homokkő-vitéz,
aki a faluk főterén
egy tyúkkaparta virágágyra néz!
Előttük árvácska meg papsajt…
Mind Rozi néni, János bácsi apja.

Van, akit lankadt angyal ölel fel,
arra néz fel golgotás szemmel,
a másik, szuronyt szögezve előre,
kinéz a marhalegelőre,
a harmadik meg térdre esve
számlálgatja a kondát
minden este.

A bumfordi kis homokkő-vitézek
az Isonzótól és a Santól
egy szálig hazatértek.
Apróra mindent gazdaszemmel néznek,
talpuk alatt őrzik a neveket.
Egy-egy faluból regimentnyi lélek.

Édes és dicsőséges
meghalni hazánkért…

Jött iszonyúbb
dögvész, üszök,
országnyi szégyen,
feketébb szélvész, morgóbb tüzek.

A vitézek a templomtéren
megsebesültek újra s újra.
Bajuszuk fele lecsorbulva,
a felkaroló angyal
szárnya csonka,
a szurony hegye legörbedt a porba…

Édes és dicsőséges
másodszor is
meghalni hazánkért…

Jöttek aztán új seregek,
zászlók, rivalgó menetek.
A falu éledt.
Aztán –
üres piacterek,
üres padlások, vad szemek,
kucorgó élet,
nyüszítő lélek…

Majd emlékművek, koszorúsak,
újak.
Szürkültek ők,
a csorbák-csonkák,
a divatjukmúltak.

Egy-egy tyúkhúros ,
ördögcérnás árok,
előttük, mint a hajdani,
eső- és tűzverette lövészárok.
Még egy-egy búcsúban
öregesen csattog a csizmaszáruk.
Felélednek, jelmezesen,
ómódi mézesbáb-huszárok.

Nyikorgó sublódok mélyén
madzaggal összefűzött
tábori levelek
kévéje szárad.
Fejük fölött a mindenségben
bonyolult fémekből kikelt
dögmadarak.
Most még csak nézelődnek,
szállnak…
Édes és dicsőséges
harmadszor is
meghalni hazánkért?