Tamás Lajos: Az örök álom
A lelkem fényes, szent kehely
Telve a jóság italával
S ha beszélgetek a halállal,
A halált is az életért szeretem.
Egy éjszakán úgy jön majd értem,
Mint céljaim teljesedése;
A pályámat híven kimérve
Ölébe vesz és kisdedként elaltat.
Pillámra száll az örök álom,
Miből indultam, visszatérek.
Békült szívemben nem lesz vétek,
Mert kő helyett kenyeret adtam.
Látom magam az élet-csúcsán.
Hol határkőn jó megpihenni.
Pillantással, csöndben szeretni,
Kik gyűlöltek, vagy megszerettek.
Én is csavar voltam a gépben,
Mely utam nem lesz szegényebb.
Engem egy jobbal kicserélnek
S a gép tovább kattog hibátlan.
Ha meghalnék, csupán a törvény,
A természet parancsa telt be.
Egy-két hívünk tán megkönnyezte
Fáradt, de boldog elmúlásunk.
Az idő még fölveti képünk,
Mint fuldoklót az örvény habja.
Aztán emlékünk eltakarja
A szebb utódok dicsősége.
És jó ez így, előre tudni,
Hogy az öröm nem hal meg bennünk.
Örök-termő magot vetettünk
S az életnek van folytatása.
Jó mosolyom és szelídségem,
Csodálkozó és hívő lelkem
Örökségképpen itt felejtem
Egy gyermek-arc vidor másában.
Mi engedelmes, ért kalászok
Sarló előtt fejünk lehajtva,
Ha hintáztunk a déli napba,
Sorsunk: töretni drága lisztté.