Dr. Ölvedi László: Futóhomok

Mint kavicsozó balga gyermek,
Úgy építünk, tudóhomokra.
Nem gyökérzik itt a mélybe,
Sudár fává nem szökik soha
Merész ábrándok törpe bokra.

Görnyedve kúszik lent a porban,
Betemeti a barna számum.
Megdermed, ha nemere suhog.
Hazug leplével betakarja
Puha, csillogó homokburok…

S emelkednek a kártyavárak,
Kérkedő, büszke Bábel-tornyok
Hazug dicsőség vályogából.
Mesterük beteg, holdkóros: ember.
Egekbe tör és sohse boldog.

Remegve várja,
Taposva merre dúl az orkán,
Mikor mozdul fekete karja?
S bálványaiknak nevét – mindhiába! –
Révült ajakkal elhadarja…

Fojtogató, fülledt némaság.
Mámoros, ittas napsugárban
Ragyognak a palota sorok…
Ha vihar jön: egy roppanás –
És megindul a futóhomok!