Túrmezei Erzsébet: Három üzenet idegenbe szakadó magyaroknak
Életed és bilincseid
Ha sorsod, hogy magyar vagy,
büntetlen el nem vetheted!
Ne gondold magadat vándormadárnak!
Fa vagy, s az Isten ide ültetett.
A fák nem kelnek útra,
ha esőtlen a nyár, vagy zord a tél.
Kiállják. Várnak esőt és tavaszt.
Életük és bilincsük a gyökér.
Fa vagy te is. Ínség tépázza lombod.
„Nagy a világ! Könnyebb lesz másutt!” – mondod.
És nem sejted, mi van a mélybe’ lenn.
Indulsz, és titkos gyökerek szakadnak.
Csak egyre felelj, ne nekem, magadnak:
MI vár a fára, ha gyökértelen?
Nem koronád, kereszted!
Magyar voltod nem drága korona.
Gyalázat fája, kínzó kereszted.
Vérző vállal minek is hordanád?
Ki kéri számon, hogyha elereszted?
Ha leveted? Felejtve szégyenét,
tarka tömegben könnyedén vegyülsz el.
Csak menj! Utadra nem irigykedünk.
Mi itt maradunk drága keresztünkkel.
És hordozzuk. Le-leroskaszt a súlya,
de fölkelünk megint, vonszoljuk újra.
Hozzákötöz olthatlan szerelem.
Aki vállunkra vette, tudja dolgunk.
Majd álmélkodva fájára mosolygunk,
ha kivirul és gyümölcsöt terem!
Tarzis felé
/Jónás könyvéből/
Fut a hajó messze Tarzis felé.
Ismerős partok halvány ködbe hullanak.
Hiszen mindegy, Tarzis vagy Ninive!
Ott éppúgy lehet szolgálni az Úrnak.
Békítsük el a háborgó szívet!
Derült az ég, kacag a tenger kéken.
Hisz ha valaki Isten embere,
Tarzisban is az, nemcsak Ninivében…
Hullám altatja Jónást és a gondját.
Nem látja, amint fellegek bevonják
egét, a villám vad verése csattan,
bődül a tenger, hasad a vitorla,
mintha már a mindenség dőlne romba!…
Akkor eszmél sikoltva: Énmiattam!
1947