Herczeg Ferenc: Mozduljon meg az ország

Érthető, hogy a magyar közvélemény még mindig a Flandin-féle béketerv lesújtó hatása alatt áll. A francia külügyminiszter ijesztő ötlete, mely huszonöt esztendőre lehetetlenné kíván tenni Európában minden békés fejlődést, egy negyedszázadra meg akar állítani minden európai óramutatót: egyenesen és kizárólag Magyarország ellen irányul. Nem egyéb az, mint kísérlet a trianoni békeszerződés könyörtelen megmerevítésére és megszigorítására. Óvatossági rendszabály, nehogy a magyar nemzet valahogyan mégis kikeljen a kriptából, hova eleven testtel befalazták.

    A többi „legyőzöttek” már önhatalmúlag úgy változtatták meg a rájuk kényszerített szerződéseket, ahogyan jónak látták. Azt lehetne mondani: Európában ma már csak egy „legyőzött állam” van: Magyarország; az egyetlen, mely a háborúvesztés minden terhét és szégyenét viselni kénytelen. Ennyi maradt meg abból a gigantikus győzelemből, melyet harminc (vagy tudná Isten hány?) szövetkezett és társult hatalom kivívott a „germán militarizmus” fölött!

    Mi ugyan egy percig sem hittük és Flandin külügyminiszter talán maga sem remélte, hogy az ő igéje valaha is testet ölthessen; de ennek ellenére sem vagyunk hajlandók, hogy kicsinyeljük a terv jelentőségét. Annak jelentősége nem a közvetlen veszedelemben, hanem a kísérlet jellemző voltában van.

    Végtelenül jellemző az a teljes semmibevevés és hideg kegyetlenség, melyet olyan nemzet részéről tapasztalunk, mely nekünk egy évszázad óta a szabadság és testvériség ideálja volt.

    Mi ennek a reánk nézve oly szomorú jelenségnek magyarázata? Miért lehet velünk, magyarokkal úgy elbánni, ahogyan kisebb és jelentéktelenebb nemzetekkel sem szoktak a nagyhatalmak? Hogyan lehet megtagadni egy ezeréves nemzettől az élet jogát, csak azért, hogy talán némi előzékenységet tanúsítsanak Titulescu úr iránt?

    Nem nehéz választ találni ezekre a kérdésekre. A kisantant elhitette önmagával, hogy élete és jövője csak addig van biztonságban, míg Magyarország gúzsba kötözve hever lábai előtt. Mivel a francia politika ma még ragaszkodik ahhoz a különös babonájához, hogy a kisantant a francia biztonsági rendszer hasznos alkotó része, tehát magáévá teszi a kisantant-politika sarktételét.

    Kétségtelen azonban, hogy ilyen viszonyok közt sem lehetne így elbánni Magyarországgal, ha nem szűrődött volna be a nemzetközi köztudatba, hogy mi olyan nép vagyunk, melynek megalázása és megrövidítése nem jár nagyobb kockázattal, sem a sértő fél tekintélye, sem Európa békéje szempontjából. Mert hiszen az elmúlt tizenhét esztendő csakugyan igazolta, hogy soha még megcsonkított, kifosztott és porba tiport nemzet nem tűrte annyi megadással a sorsát, mint látszólag a magyar.

    Arról, hogy mit írnak a budapesti újságok és mit beszélnek maguk közt a magyar emberek, nem köteles hivatalosan tudomást venni az európai politika; de arról már igenis tudomást vesz, hogy Magyarország a saját szörnyű helyzetének orvoslására, vagy legalább is enyhítésére, még azokat a segédeszközöket sem szokta igénybe venni, melyeket annakidején maguk a győztesek adtak a kezébe. Mert nem szokta!

    Igaz, a Gömbös-kormány fölvette programjába a revíziót, de ez egyelőre inkább csak belső használatra való orvosság, külföldi vonatkozásban alig van nagyobb jelentősége, mint azoknak a jogigényeknek, melyek Ferenc József jeruzsálemi királyi címéből erednek. Ha a kisantant-politikusok jobban bíznának a saját népük jövőjében és nem volnának olyan humoros módon idegesek, ők is csak ennyire értékelnék.

    Európa, amely visszaemlékszik még az olasz irredenta, a görög és ír szabadságmozgalmak, a macedón függetlenségi törekvések epizódjaira, Európa fölfigyelni csak az elégedetlenség drasztikusabb kitöréseire szokott. Ki hallott valaha, hogy a megszállott magyar területeken bombák és pokolgépek robbantak volna? Hogy invincibles-, komitácsi- vagy usztasa-csapatok garázdálkodtak volna? Ha túl a trianoni határokon polgárvér folyt, az védtelen magyarok vére volt.

    Az európai hatalmak, melyek száz gondjuk közepett csak azokról az újabb bajokról vesznek tudomást, melyek előtt már semmiképpen sem hunyhatnak szemet, belenyugodnak abba, hogy a hajdani Szent István birodalma Európa egyetlen része, ahol bevált Clémanceau embertelen politikája, mert „nyugodt” viszonyokat teremtett. A közeli napokban mondta egy angol politikus, hogy otthon a képviselőtársai gyakran azzal a kérdéssel bosszantják, miért fáj neki a magyarok fej, mikor azok láthatóan jól beletalálták magukat mostani helyzetükbe? Angol barátunk azzal végezte szavait: „Tegyenek már valamit!” Bizonyos, hogy Európa színe előtt kisantant-körökből több panasz hangzik el Magyarország ellen, mint Magyarország részéről a kisantant ellen.

    Érthető tehát ilyen előzmények után, hogy a magyar közvélemény súlyos aggodalom tekint a jövőbe. Európaszerte begyógyulnak a háború ütötte sebek, kiegyenlítődnek az igazságtalanságok, csak a Duna-völgyében marad minden a régiben. Megeshetik az is, hogy Franciaország baráti jobbot nyújt Németországnak, de velünk, magyarokkal, tovább is érezteti a győztes könyörtelenségét.

    Mi sohasem kívántuk, hogy a nemzet erőszakhoz folyamodjék és Európa nyugalmát veszélyeztető módon küzdjön az igazáért. Nem gondolunk arra sem, hogy a fegyverkezés dolgában kövesse a török, német és osztrák példát és befejezett helyzet elé állítsa a Népszövetséget. Annyit követelünk csak, hogy helyzetünk javítása céljából vegyük igénybe mindazokat az eszközöket, melyekhez ortodox genfi észjárás szerint is jogunk van.

    Az európai népek lelkében napról-napra inkább helyreáll a háború által felborított egyensúly. Ha a nagyhatalmak kénytelenk lennének hivatalosan tudomást venni azokról a szégyenletes állapotokról, melyek a Duna-völgyében lábra kaptak: az európai béke és a kultúrnemzetek becsülete érdekében előtt-utóbb rendet teremtenének itt. Mert az a hatalmi rendszer, mely Trianon óta a Duna-völgyében fölépült, ma már olyan képtelen és tarthatatlan anakronizmus Európa életében, mint volna a XX. században a rabszolgaság, a vallásos emberáldozat, a boszorkányégetés.

    Semmi fontosabb és sürgetőbb tehát, mint hogy a nagyhatalmak kénytelenek legyenek tudomást venni erről az anakronizmusról. Tudniok kell mindenekelőtt, hogy népünk mai helyzete lehetetlenné teszi, hogy emberhez méltó életet éljen. Tudniok kell továbbá, hogy a megszállott magyar területek némelyikén a magyar kisebbség tagjai az üldözött vad, legjobb esetben pedig másodosztályú és kisebb jogú polgárok nyomorúságos életét élik. Tudniok kell, hogy ezért Isten és az emberiség előtt a kisebbségi szerződéseket garantáló nagyhatalmaknak felelősek. Tudniok kell végül arról a világbotrányról, mely Magyarország biztonságának kérdése körül kialakult.

    A Duna-völgyi hatalmi rendszer csak úgy képes fenntartani életét, hogy következetesen letagadja önmagát, elrejti valódi arcát, hazugságok álarcával vezeti félre az emberiséget. Az álarcot le kell és le is lehet tépni, hogy a magyar közvélemény méltó formában szólhasson Európa kormányaihoz és népeihez, hogy a magyar kormány, a genfi és hágai intézmények nagy nyilvánosságának felhasználásával, kíméletlenül és fáradhatatlanul bizonyítsa a magyar igazságot, mely egyszersmind a kultúremberiség nagy igazsága.

    Akinek más a meggyőződése, az álljon elő és cáfoljon meg minket. Aki azonban beszélni nem mer és cselekedni nem akar, az olyan szörnyű felelősséget vállal magára, melyhez hasonlót magyar ember még nem viselt.

1936. április

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


Szózat Egyesület