Szántó Róbert: Isten!

Megtépett keblemnek százszavú sírása
Életemet ássa…
Bilincses jajszavak égő gyötrelmeit
A szívembe verik…
Elfutnék bomlottan úttalan-utakon,
Sóhajos nyomokon…
De te rohanásom letarolt végeken
Megállítod, Isten.

Szomorú szemekkel a múltakat szántom,
Bűneimet bánom,
Hogy utamat rontó bolygó lidérc és más
Bül-bülszavú hívás,
És már elsietnék új fertők mélyébe
Feledést remélve…
S elém torpansz feddő, bírói szemekkel
Mindentudó Isten.

Járom a temetőt… fekete csapások…
Anyám sírján állok…
Sírok éjjeléből, csalogató mélybül
Hívogatva csendül:
Temess ide mindent, múltat, időt, álmot,
Verejtékes jármot…
S reszkető kezemből a méregkehelyem’
Kiütöd óh Isten.

Eltűnik a gyötrés, bizakodás támad…
S hunyódó lámpámat
Öröm olajával töltögeted újra…
S félve, fázva, bújva,
Kacagva, ujjongva… Égen, földön, fákon
Ezt írva találom:
Te vagy út és élet, igazság és minden
Óh hatalmas Isten!