Juhász Árpád: Riadó
Hozzád kerestem az utat,
de megmérgeztek a kutak,
ha szomjas voltam s ittam.
Kerestelek, kutattalak
s még ezer véres perc alatt
sincs nékem itt, ki itt van.
Melletted álltam: hasztalan!
Mondatból eltévedt alany
voltam melletted én csak.
S ha elfutott a gyorsvonat,
szél hozta vissza hangodat,
a móka szél még csélcsap.
Néha szaladtunk együtt is,
mert olykor néma eskü visz
két embert ölelésre.
De kést szúrt a szívembe – jaj:
egy fáradtan sikló sóhaj,
hogy jegyét belevésse.
Már leszakadtak a karok
s most mégis vetni akarok,
szántani és aratni!
Hallod (?): éjjel a háztetőn
nem szélkakas, az én velőm
süvölt. S a föld ma annyi
dobbanást zúg morajba itt,
hogy fölkapja a karjaid
száz újabb ölelésre.
Látod (?): a fáknak vére van,
nem sírom rájuk énmagam
omlott inakkal mégse.
Üszkös bús barikádokon
múltammal vagyok már rokon
s jövök zászlósan újra.
Völgyekben zúg érted az ár,
egy szegénylegény, rossz tatár
a riadót fújja.