Somló Sári: A magyarhoz…

Népem! Te bátor harcos hősi nép!
Ébredj fel ős erényed szózatára!
Ébredj! honodnak lángba áll határa
Ellen tiporja s száz darabra tép.

Bércek viharja, csörgő ér vize,
Alpok tövében nyájas tűzhelyek,
Rétek virága, suttogó berek
Fájó panasszal zúgnak messzire.

Hőst elsiratta gyászos özvegyek,
Árvult gyerekhad, párvesztett arák,
Elsírva bú közt könnyeik javát,
Új könnyözönből hozzád esdenek…

Eszmélj! Nem látod vérben az eget?!
Figyelj! Nem hallasz vészharangokat?
Rikoltó, hívó, síró hangokat?
Alvó szívedben?… s rónáid felett?

Védd meg hazádat, védd meg gyermeked!
Védd hitvesed, a földed, a vetést,
Fiadnak hont – a holtnak pihenést!
Mi most elvész, örökre elveszett…

Sírok homályán vázhad ébredez…
Átok az ajkon – kézben kelevéz,
Meredt szemekkel két szemedbe néz
S lépted nyomán mennydörgi „Ébredezz!”

Ébredj! Távolból ágyúk torka zeng,
A légben éhes ölyvcsapat kereng,
Ébredj! Fölötted lángoló tető,
Folyódba vér, a kertben temető.

Ébredj! Hisz porladó apád, anyád,
Kis gyermeked hamván tipornak át,
Ébredj! A nyájra farkascsorda les
Hurkot nyakára, tőrt eléje vess!
Rég ólálkodva jár tanyád körül,
Azt képzeli. – a gazda kimerül!
Vágjad! Hasítsd! Nincs törve még a kard!
Még visszavívja magyar a magyart,
Hőslelkű ősök dicsfényes nevét,
Lélekharanggal elsírt nemzetét,
Alföld kalászát, büszke várait
És ezer éve szent – határait.
Fejszét, fokost, kapát, kaszát keres!
Hogy számadásra büszkén elmehess,
S még akkor is, ha érte halni kell,
Ne mondja senki – gyáván pusztul el.

Népem! Honodnak lángban áll határa!
Ellen tiporja s száz darabra tép!
Ébredj fel őserényed szózatára
Ébredj te bátor, harcos hősi nép!

Győzelmedet dörögjék fellegek!
Völgyön, hegyen zengjen felőle dal –
Fel hát! egy ezredév csatáz veled,
Hí becsület, jövőd – s a diadal!