Tompa László: Erdélyi magaslaton

             Kuncz Aladárnak, szeretettel

Tető ez is! Bár nem túródik égbe,
S nem burkolódzik ködbe kényesen.
De szilárd pont, a föld egy kis vidéke,
Honnan, amíg lát: tisztán lát a szem.

Jó nekem itt most, – harcokkal mögöttem
E békés fennsík. Bár nagy ára volt:
Szirtek közt lenn hogy vívódtam dühödten – –
De már a táj itt nem annyira zord!

Itt napon nyugszom, elnézem a holdat,
Míg napra-nap, mint madár, elsuhan –
Tudom, hogy ott lenn az ebek csaholnak,
S lót-fut sok ember, árva, s oktalan!

És hallok olykor zengeni igéket – –
– Tán nyersek is, de egyik sem hamis –
Gyakran vetem csak falevélre őket,
De néha vésem szirtdarabra is!

Majd itt is dőlök el, örökre némán –
S egy vad kilép a rőt cserjék közül.
Közel jő, megáll, s meghőkölve néz rám,
Látván: arcomon mennyi kín kövül.