Törőcsik Attila: A posztmodernitás társadalomelmélete

A modernitásnak nevezett történelmi, gazdasági és kulturális korszak meghaladottságát és fenntarthatatlanságát a XX. század két világháborúja, a felszabadult gyarmatok társadalmainak elszegényedése, a kommunizmus térnyerése és az atombomba bevetése igazolta, mivel azok az álmok, melyeket az emberiség dédelgetett a gazdasági és társadalmi csodavárás kapcsán, nem jöttek el. A modernitás azonban nem múlt el, legalábbis abban az értelemben, ahogy egy történelmi korszakot lezárunk semmiképpen, hiszen nem követte olyan új berendezkedés, ami a társadalmak radikális átalakulásához vezetett volna, így „nincs értelme az „újkor végéről” beszélni, hanem csak a hajdan modern elavulásáról és egy újabb modernitással történő felváltásáról; valami másról, ami divatba jött.”(Spaemann, 1986).

   Már a modernitás definiálása is zavarba ejtő, hiszen adós maradt a meghatározásból eredő pozicionálással. Az, hogy egy régihez képest valami az újdonság erejével hat, még nem feltétlen jelenti azt, hogy annak pozitív kihatása lenne, a modernitás kifejezés viszont a közbeszédben éppen ezt sugallja. A kommunizmus és a fasizmus-nemzetiszocializmus szellemében újnak (tehát modernnek) számítottak a maguk korában, a végeredmény mégis magáért beszél, hiszen embermilliók erőszakos, megalázó halálával zárták a leltárt. Ahhoz azonban, hogy a posztmodernitásról, mint legitim létformáról beszéljünk, vizsgálat alá kell vetnünk, hogy miben különbözik, valóban különbözik-e elődjétől vagy csak egy mutációról van szó.

A tudomány – az elemi részecskék és a bitek kora

A második világháború eszement zűrzavarában egy olyan találmány látott napvilágot, mely egy új korszaknak is névadója lett, ez lett az atomkor. A korszak tudósainak jelentős része az Egyesült Államokban találta meg a kutatás, a tudományos munka és finanszírozásának lehetőségét, melyeket az akkori Európa - lévén háború - nem tudott számukra biztosítani. A kutatás persze már az öreg kontinensen elindult, azonban a kutatás gyümölcsét egyértelműen az USA aratta le. Az atommaghasadás elve a tudományt olyan területre vitte, mely túlmutatott azon a felelősségen, mellyel addig egy tudós előre tudta volna jósolni találmánya hatásait. Elképzelések persze voltak a maghasadás következményeiről, de a gyakorlatban csak egyszer volt alkalmuk kipróbálni a fegyvert, ami akkor is döbbenetet keltett pusztító potenciálja miatt. A Los Alamosnál történt kísérleti robbantás után három héttel, a szerkezet már ártatlanok százezreinek halálát okozta a hirosimai és a nagaszaki-i bombázás következtében. A találmány nem csak bekerült a történelembe, hanem történelmet írt és egyben átalakította a világ politikai térképét is. A maghasadás és később a magfúzió hasznos alkalmazása az atomenergia békés felhasználásában játszott kevésbé tragikus szerepet, ám az ember ezzel eljutott egy olyan fordulóponthoz, mely során tudásának terméke bármikor ellene fordulhat, olyan óriási károk kíséretében (Csernobil, Fukusima), melyek az egész bolygó életére kihatással lehetnek, sőt akár el is pusztíthatják a földi élet jelentős részét. Ez a félelem eddig ismeretlen volt, illetve csak a transzcendentalitásra korlátozódott.

   A XX. század másik nagyhatású találmánya a műanyag, vagyis a mesterséges úton előállított, vagy átalakított óriásmolekulájú anyagok, szerves polimerek felfedezése és alkalmazása. A találmány eredete ugyan a XIX. századra nyúlik vissza, mikor is Victor Regnaul 1838-ban egy sikeres kísérlete során polivinilkloridot (PVC) állított elő, de ipari és tömeges alkalmazására csak 1938-ban került sor. A gyártást az 1920-as években megelőzték olyan kutatások, melyek letették a szerves kémia alapjait, így egy új (modern) tudomány született, mely a mai napig a leginkább alkalmazott termékek kidolgozásánál van jelen. A kor tudósai azonban nem kellő felelősséggel nem vették figyelembe azokat a természeti törvényeket, melyek nem áthághatók az ilyen anyagok jelenlétével. A műanyag egyik tulajdonsága ugyanis a rendkívül hosszú lebomlási idő, ami egyes esetekben (vízvezetékek, kábelborítások) kimondottan hasznosak, azonban az elhasznált, tehát hulladéknak minősülő termékek természettel történő egyesítéséről a tudósok nem gondoskodtak, az ezzel járó kockázatokat egyszerűen nem vették figyelembe. A felelősség kérdése persze nem csak a tudományt terheli, az iparnak, a politikának és magának a társadalomnak is sorsdöntő része kell legyen ebben a problémában.

   A modern tudomány legnagyobb hatású projektje viszont az elektromosság megszelídítése volt, ami radikális változást hozott a mindennapok életébe, beleértve a gazdaságot, a közlekedést, a társadalmi létformákat és a kommunikációt. Az elektromosság vizsgálata a XVIII. században már egyes tudósok homlokterébe került (Galvani, Volta, Faraday), de a tömeges alkalmazására még bő évszázadot várni kellett, hiszen olyan jelenség vizsgálatáról és megértéséről volt szó, mely a legkevésbé kézzelfogható, mikor pedig a maga valójában megjelenik (villám) inkább kelt félelmet, mint bizalmat. Az addig mechanikus szerkezetekhez szokott társadalomban az elektromosság szinte felért egy varázslattal (delejezés), ám az alkalmazásával járó haszon és kényelem hamar feledtetni tudta ezeket a félelmeket. Az elektromosság beköltözött a lakásokba, fényt adott az addig petróleumlámpák adta félhomály helyett, majd olyan gépek alkalmazását is lehetővé tette, melyek megkönnyítették a háztartási munkákat. A legnagyobb nyertes azonban az ipar lett, hiszen a gőzgépek helyett már olcsóbb és nagyobb hatékonysággal bíró elektromos eszközöket alkalmazhattak, nem beszélve azokról az iparágakról, melyek az elektromos gépek előállításából reméltek búsás hasznot, tegyük hozzá sikerrel.

   Az atomfizikához hasonlóan a háború megnyerésére tett erőfeszítéseknek köszönhetően indult fejlesztésnek egy olyan szerkezet terve, mely a lövedék röppályájának kiszámítását könnyíti meg. A gép alapelvei (Neumann János) között szerepelt többek között tehát a digitális számrendszer és az elektromosság alkalmazása, így a matematika és az elektronika frigyéből született meg egy szintén nagyhatású forradalmian új találmány, a számítógép, mely átírta az adatfeldolgozás, tárolás és a kommunikáció teljes volumenét, ezzel párhuzamosan pedig egy új tudomány az informatika. A szerkezetet eleinte kizárólag katonai célokra használták, majd az oktatás és az államigazgatás is igényt tartott rá, de polgári alkalmazására – ha nem is hosszú ideig - még várni kellett. A szilícium alapú mikrochip feltalálása volt az ugródeszka, ami egyrészt a gép méreteinek csökkenéséhez vezetett, másrészt a teljesítményét növelését eredményezte. Az 1980-as évekre a számítógép kilépett az elzártságból és elindult világhódító útjára, hogy rövid időn belül behálózza az egész Földet, és kivívja a nélkülözhetetlenség státusát az élet minden területén. Ma már a tudás „csak akkor haladhat az új csatornákon és válhat operacionálissá, ha az ismeret informatikai mennyiségekké átalakítható” (Lyotard, 1993: 15.)

   Ha nem is ekkora hatással, de a társadalmak életformájának átalakításában a szintén az elektronikának köszönheti létét és elterjedtségét a televízió, mely képessé vált a világot az otthonokba bevinni. Hatása ugyan nem feltétlenül mérhető pontosan, de abban a tudósok és kutatók között is egyetértés született, hogy a média képes átalakítani egy társadalom arculatát, kultúráját, szokásait és akár a csoportszerkezetét is. Eközben nem feledkezhetünk meg a távközlésben történt fejlődésről sem, a távíró immár a múlté, a XX. század telekommunikációja annyi találmánnyal bővítette a távkapcsolatok tárházát, melyre az emberiség egész története során sem volt képes. A TV, a telefon, az Internet és persze a rádió összenyomta az időt, a teret pedig a legkisebbre zsugorította, olyanra, ami egy dobozba is belefér, így a megfelelő készülék birtokában az ember – ha virtuálisan is – eljuthat a világ bármely pontjára és mivel immár az idő gátját is leküzdötte, a múltat, jelent és a jövőt is „behozhatja” személyes terébe.

   A tér és idő leszűkítése már a modernizáció alatt elkezdődött, gondoljunk csak a vasút és a motorhajtású járművekre, azonban az emberi találékonyság itt nem állt meg, hiszen már nem csak a földet és a vizet, hanem a levegőt, sőt a világűrt is meghódítottuk, és ha legyőzni nem is tudtuk, mint azt a bennünket körülvevő természettel tettük és tesszük, de kiterjesztettük életterünket más közegek irányába is. A posztmodernitás egyik technológiai vívmánya a világűr birtokbavétele, mely először egy rövid úttal kezdődött, majd folytatódott a Holdra lépéssel, hogy ezután műholdak sokasága keringjen a Föld körül a legkülönbözőbb célokkal (telekommunikáció, kémkedés, kutatás) és a legextrémebb utakra (Voyager). Az asztronómiát felváltotta az űrkutatás, hiszen már nem csak elméletben gondolkodunk a bolygónkon túli világról, hanem azt a gyakorlatban is képesek vagyunk vizsgálni.

Mindezen eredmények igen jelentősek az emberiség történetében, ezekhez és a folyamatos fejlődés fenntartásához viszont megszámlálhatatlan anyagi erőforrásra van szükség, amit túlnyomó részben a gazdaság állít elő, és amiből persze profitálni is akar.

A posztindusztriális gazdaság

A jelenlegi gazdasági szemlélet kiindulópontja a liberális kapitalizmusban keresendő, mely már a XIX. században érvényesülni látszott, de a XX. század elejére ért be a nyugati civilizációban.

   A II. világháború Európát és a Távol-Keletet lerombolva, az Egyesült Államokat pedig megerősödve hagyta el, miközben a kommunista országok életben maradásukért küzdöttek. Amerika nem csupán háborús győztesként került ki a világégésből, hanem olyan szellemi és gazdasági erőforrásokat is birtokolt, melyek a legyengült Európával szemben lehetővé tették számára, hogy a világ gazdaságának irányítója, befolyásolója legyen. Ezt az előnyt az USA maximálisan ki is használta és felkészült a Föld gazdaságának vezető szerepére, előtte viszont Európában kellett „rendet teremtenie”. A lepusztult nyugat-európai ipart feltőkésítette, saját beruházásaival élénkítette, így jelentős befolyást szerzett az itteni piacokon. Hasonlóképpen járt el háborús ellenségével, Japánnal is, persze nem jótékonysági alapon, hanem mert itt is meg kívánta vetni lábát. A világháború előtti időkben még Nagy-Britannia töltötte be a gazdasági nagyhatalom pozícióját, ám a háború következtében igen csak megrendült pozíciója, tekintettel arra, hogy gyarmatait is folyamatosan veszítette el, ezért szintén az Egyesül Államok segítségére szorult. Nyugat-Európának persze jól jött az amerikai segítség, mégha fel is kellett adnia némely gazdasági pozícióját is, hiszen a háborús károk nem kímélték sem az ipart sem pedig az egyéb struktúrákat sem. Az ötvenes évekre beindult a gazdaság motorja, és addig soha nem látott fejlődésnek indultak a nyugati államok. A gazdaság növekedése magával húzta a szociális ellátottság színvonalát, így csakhamar a hiánygazdaságot felváltott egy jóléti gazdaság, mely a fogyasztások megugrásához is vezetett, ami persze a gazdaság további fellendüléséhez vezetett. Ez a felfelé tartó örvény úgy látszott, soha nem ér véget, a társadalmak nem csak elégedettek lettek, hanem élményekre is vágytak, amit az erre szakosodott piacok igyekeztek is kielégíteni. „A kínálat robbanásszerű bővülése, a táguló fogyasztási lehetőségek, a hozzáférési korlátok leépülése, az adottságok átalakulása formálható valóssággá, egyszóval a lehetőségek fokozódása magával hozta az életfelfogások változását is (Schulze, 1993: 151), ezáltal létrejött az a fogyasztói társadalom, melyre a gazdaság eztán bármikor támaszkodhatott, és egyben biztos piacot is jelentett. A megélhetési gondokat immár a bőség választásából adódó tanácstalanság, bizonytalanság váltotta fel, melyet a „mindenből vásárolni” kényszerrel próbál a társadalom semlegesíteni. A monopóliumok korlátozásoknak köszönhetően azonban az ipar versenyre kényszerült, így a jóléti termékek előállítói olyan gazdasági stratégiákat kezdtek alkalmazni, melyek előkészítették a globalizmusként ismert jelenséget.

A globalizmus

A gyarmatok felszabadulása nem jelentette azok gazdasági fellendülését, hiszen hiányoztak azok az erőforrások és infrastruktúrák, melyek alkalmassá tették volna ezeket az államokat az önálló, piacképes termelésre. A gazdagabb országok az olcsó munkaerő reményében átköltöztették gyártási kapacitásaikat ezekre a területekre, amit előszeretettel beruházásoknak neveztek, így elejét vehették azoknak a negatív kicsengésű hangoknak, melyek azt sugallták, hogy tulajdonképpeni céljuk nem egy térség felzárkóztatása, hanem a nagyobb haszon reménye. Az áttelepült cégek leányvállalatai ugyan munkával ellátták a szegényebb országok társadalmait, de azok azokból a jóléti élményekből már nem részesülhettek, mint a cégek anyaországbeli lakossága. Az ipart követte a pénzpiac is, sorra alakultak meg az olyan külföldi érdekeltségű pénzintézetek, melyek bőséges tőkéjüknek köszönhetően hitelezni tudtak a kisebb országok vállalkozásainak is, így mintegy gazdasági felügyeleti szervként is funkcionálhattak. A tőke szabad áramlása lett a kánon, mely magában foglalja a gazdaország természeti kincseinek kiaknázását is, a felelősséget és a kockázatot persze mindig az adott ország viseli. A befogadó ország ezután csapdába kerül, hiszen gazdasága nagymértékben függ a „beruházó” diktátumaitól, melyek már nem csak a gazdaságot, hanem a politikai szférát is érintik.

   A gazdaságnak persze szüksége van közlekedésre és kommunikációra, melyek növelhetik egy ország infrastruktúráját, azonban ezek a befektetések is jószerivel külföldi tulajdonban vannak, így azoknak hoz elsősorban hasznot, nem a befogadó társadalomnak. A kommunikáció kiterjedése azonban hasznosnak is bizonyulhat, mert tágíthatja az ember látókörét, gyarapíthatja tudását és növelheti érdeklődését más kultúrák iránt, ugyanakkor a globalizmus egyik rákfenéje éppen a multikulturalizmusból fakadó helyi kulturális értékek devalválása és homogenizálása, ami egy társadalom szellemi tőkéjének a felhígulásához, majd leértékeléséhez vezet.

Politikai pólusok összecsapása

A második világháborút követő korszakot egyértelműen a hidegháború kifejezéssel írhatjuk le, ennek előzményei közé tartozik, hogy a Szovjetunió a kommunista berendezkedését akarta érvényesíteni a hozzá közelebb fekvő kelet-európai államokban, ezzel nagyhatalmi státusra törekedett. A jaltai konferencián (1945. február 4-6.) a szövetséges hatalmak megállapodtak Európa politikai befolyásolási övezeteinek felosztásában, így a szovjetek Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Románia, Bulgária és Jugoszlávia feletti ellenőrzést harcolták ki, illetve Kelet-Németország szovjet megszállásáról is döntöttek. A német fővárost, Berlin övezetekre osztották fel, mely négy (amerikai, angol, francia és szovjet) megszállási zónát jelölt ki, melyet a postdami konferencián erősítettek meg. A nagyhatalmi találkozókon Nagy-Britannia a gyarmatai feletti aggodalmait hozta fel, míg Amerika Nyugat-Európára a Távol-Keletre és a csendes-óceáni övezetre kívánta kiterjeszteni gazdasági és politikai fennhatóságát. A találkozón – bár egyetértésben ért véget – már látszottak egy későbbi konfliktus lehetőségének nyomai, mivel két ellentétes világnézet és hatalmi cél találkozott. Az erőfölények egy ideig a kiegyensúlyozottság látszatát keltették, de a színfalak mögött már elkezdődött a rivalizálás a globális befolyás megszerzése miatt. A hidegháborúnak nevezett konfliktus közvetlen előzménye az 1945. augusztus 6-án Hirosimára ledobott, az emberiség történelmének eddig legpusztítóbb fegyvere, az atombomba volt.

   A bomba alapanyagának számító uránium maghasadása következtében fellépő nukleáris magfúzió ötlete a modern tudományhoz kötődik. A tudomány az emberiség története során nem először szolgált militáris célokat, de ezzel a találmánnyal olyan brutális energia felszabadítását használták az ember megsemmisítésének céljába, mely túlmutat minden addigi borzalmas szerkezet felett. Megalkotását elsődlegesen a náci Németországtól való félelem isnpirálta, de elkészítése és használata mellett nyilván olyan érvek is felsorakoztak, mint a Szovjetunió globális hatalmi vágyainak megfékezése, valamint az Egyesült Államok világuralmi pozíciójának elérése. Az atombomba bevetése, úgy látszott valóban beváltja a hozzáfűzött reményeket, hiszen Japán azonnal kapitulált, így sokan hihették azt, hogy már maga a létezése is gátat vethet egy újabb világháború kitörésének, azonban a szovjetek néhány évvel később maguk is bejelentették egy általuk elkészített nukleáris fegyver kifejlesztését, így az erőviszonyok kiegyenlítődtek.

   A világháború győztes hatalmai közül viszont Nagy-Britannia ereje gyengülni látszott, mivel elveszítette gyarmatait és domíniumainak tekintélyes részét, ezért a politika szintjén másodhegedűs szerepre lett kárhoztatva az USA mellett, ezzel gazdasága és befolyási potenciálja is Amerika jóindulatára lett bízva. Hasonlóképpen a nyugat-európai országok, akik ugyan felszabadultak a német náci agresszió alól, ugyanakkor „hálájuk jeléül” megnyitották piacaikat a nyugati modernitás gazdasága előtt, hogy ezzel is muníciót adjanak az észak-atlanti globalizációs törekvésekhez. A NATO 1949-es megalakulása már nyíltan jelezte a nyugati civilizáció erőviszonyainak rajzolatát, melyre az 1955-ben létrehozott Varsói Szerződés keleti, kommunista alapokon szerveződött katonai szövetsége volt a válasz.

   A hidegháború – néhány helyi háborút leszámítva – olyan új hadászati és lélektani stratégiákat produkált, amilyenek azelőtt nem voltak jellemzők az embercsoportok közötti konfliktusokra. A (poszt)modern hadigépezet, a tudományok (számítástechnika, kémia, fizika) közvetlen részvétele a fegyverkezésben, a média egyre növekvő szerepe és a gazdasági hadviselés olyan taktikai és stratégiai nyomás alá helyezték a feleket, melyek viselése azt a célt szolgálta, hogy megroppantsák az ellenfelet a nélkül, hogy az tetemesebb áldozatokkal járna. Ebből a küzdelemből Amerika jött ki győztesen, mivel a Szovjetunió olyannyira felélte a globális hatalomért folytatott küzdelméhez szükséges erőforrásait, hogy puszta léte került veszélybe. Az ezredforduló kapujában a „keleti modernitás” megadta magát, egyben lehullt a lepel arról a tényről is, hogy „a szocializmusnak nevezett rendszer csupán brutális „rőfelhalmozásra” konstruált, nyers politikai kapitalizmus, kikerülhetetlenül eljön az idő, amikor kiderül, hogy végső és maximális „kimeneti” teljesítménye csak a Nyugat centrumaiban tömegessé vált fogyasztási modell silány utánzatára képes” (Bogár, 2003: 198). A modern nyugati hatalom ezáltal lett képes bevonni bűvkörébe a kommunizmusból béklyóitól megszabadult közép- és kelet-európai országokat, akik felszabadult örömmel vállalták – most már nyugati – kifosztásukat (kimentek a tankok, bejöttek a bankok).

   A nyugati modernitás politikája tehát győzedelmeskedett a világ tekintélyes része felett, ennek árát viszont az egész bolygóval fizetteti meg.

A tárgyiasult természet

A modernitás tárgyalása során nem fejtettük ki részletesen a természet témakörét, a bár utalások történtek az ember és környezetének kapcsolataira, a XX. század első harmadáig nem történtek olyan irreverzibilis folyamatok, melyek a jelen tárgyát képező posztmodernitásban igen erőteljesen megjelentek volna. Előzményként mindenképpen érinteni kell az ipari forradalom környezetre gyakorolt hatását, mert a most már előre látható ökológiai katasztrófa forrása innen eredeztethető.

   A modernitás kezdeti stádiumában még létezett harmonikus együttélés az emberi társadalom és az őt körülvevő ökoszisztéma között, és bár voltak olyan területek, melyek megsínylették az emberi beavatkozást, ez a néhány elszigetelt eset globálisan nem okozott említésre érdemes problémát. Ennek okai közé sorolhatjuk a kisebb népességszámból adódó kevesebb fogyasztást, melyet a föld (humusz) és a vizek ésszerű művelése, használata jellemzett, a technológia viszonylagos fejletlenségéből adódó, akkortájt még nem motorizált eszközök környezetkímélő működtetését, de talán a legfontosabb tényezőként a természet tiszteletét emelhetjük ki. Ekkor még természetről beszél az ember, melynek gyöke a teremtés, illetve annak gyümölcse, a termés, de az ipar környezetre módosul a naturális világot, melyben a kör(nyezet) az emberi individualitás köré szerveződő, őt ellátó, kiszolgáló forrásra redukálódik.

   A gőzgép tömeges alkalmazása nem csak hatékonyabb technológiát jelentett, hanem a gőz előállításához szükséges fosszilis energiaforrások felhasználása, vagyis a természet ezen erőinek befogása is teljesen új látásmódot eredményezett. A szén már nem csak az otthon melegét biztosította vagy a falunként elő-előforduló fémmegmunkáló mesterek kiváltsága volt, hanem a mind hatalmasabb gépszörnyek működtetését is biztosította. Az ilyen irányú és mértékű fosszilis energiahordozó felhasználás azt követelte meg, hogy a föld mélyéről hozzák fel a „fekete gyémántot”. A gépek alkotta termékek élvezeti élménye feledtette használóikban az a kételyt, hogy ennek az elemnek a geológiai előfordulása korlátozott bolygónkon, hiszen évmilliók kellenek ahhoz, hogy újratermelődjenek. Akiknek viszont ez meg is fordult a fejében, kevésbé törődtek a következményekkel, hiszen a szénkészletek elapadása őt és közvetlen utódait nem érinthette. Ez a mentalitás viharos gyorsasággal kezdett elterjedni, hiszen a felelősség elhárítását jelentette, ezzel viszont a nyugati ember átlépte azt a határt, mely a totális felelőtlenséghez, a termelés növekedéséért és a tarható, még inkább növelhető jólétért bármire kockázatot vállalni képes társadalomhoz vezetett.

   A modernitás egyik szembetűnő ellentmondása, hogy éppen az emancipálódott tudomány lett a legfőbb felelős azért a környezetet pusztító, a földi erőforrások teljes kiaknázásáért, mely a tradicionális korszakokban a magától a természettől kapta legfőbb munícióját. A gőzenergia majd az elektromosság előállításához és a robbanómotorok működtetéséhez szükséges energiaforrások mind csupán „egyszer használatos”, de véges tartalékkal rendelkező forrásokat használnak, melyek kiapadása ma már nagyon is közelinek látszik. A növények és állatfajok el- és kipusztítása az ember jólétének, horribile dictu szórakozásának, némely esetekben társadalmi rangjának megőrzése érdekében történik. Az esőerdők kiirtása, a talaj eróziójának előidézése, az ivóvizek mérgezése, a légkör szennyezése mind az ember, elsősorban a nyugati modern civilizáció számlájára írható, mely a felvilágosodásnak a természethez fűződő, idillikusnak a legnagyobb jóindulattal sem mondható eszmeiségét hordozta, amit Francis Bacon fogalmazott meg a XIX. század elején: „Ma csak képzeletben uralkodunk a természeten, és alá vagyunk vetve kényszerének; ha azonban általa vezettetnénk találmányainkban, akkor a gyakorlatban is parancsolnánk neki (Bacon, 1825: 254).

   A földi készletek gátlástalan és mohó kihasználása azonban nem csak az energiahordozókra korlátozódik, hanem az élő organizmusokra is. Az élő környezet kontrollálatlan kimerítése tragikusan érinti a vizek élővilágát is, a tengerekben, óceánokban a felduzzadt létszámú emberiség élelmezése érdekében olyan mértékű túlhalászás folyik, ami számos faj végleges kipusztulásához vezethet, illetve már vezetett is. A lélekszámban egyre növekvő emberi faj táplálása a természetes környezet kárára történik, az erdőirtásokból nyert termőföldek a légkör széndioxid tartalmának eddig erdők végezte szabályozását teszik lehetetlenné, ezt még tovább gerjeszti az iparból származó töménytelen mennyiségű üvegházhatású gázok kibocsátása, mindez ahhoz a felismeréshez vezetett, hogy a folyamat akár visszafordíthatatlan irányt is vehet.

   A tudomány mellett a gazdaság – beleértve az ipart, a kereskedelmet, a közlekedést és a fogyasztást – tehető leginkább felelőssé a kialakult természetrombolás és környezetszennyezés miatt. A korlátlan profitéhség logikája szembe megy a környezet iránt érzett aggodalommal szemben, de még ez a logika sem mentesíti a gazdaság szereplőit az egész emberiség és az élővilág kipusztításának felelőssége alól. A számonkérés és a reguláció a politika hatáskörébe tartozik ugyan, de a posztmodernitás gazdasága már jóval nagyobb hatalmi potenciállal rendelkezik, mint bármelyik kormány vagy politikai erőtér. A gazdaság irányítja a politikát és nem megfordítva, ilyen erőviszonyok mellett viszont vajmi kevés esély mutatkozik egy ésszerűségre és a puszta túlélésre alapozott környezeti attitűd beépülésére a társadalom tudatvilágába. Miért is fontos ez?

   A társadalom tagjai, akik emberközösségeket alkotnak, nem csak élnek a gazdaság teremtette javakból, hanem ők maguk éltetik a gazdaságot, így a viszonyból eredő interaktivitás lehetősége olyan hatalmat ad a fogyasztói közösségek kezébe, melyekkel - a politika tehetetlenségét ellensúlyozandó – önmaguk szabályozhatnák a gazdasági szféra hatalmi pozícióit. Erre már számos civil kezdeményezés született, de a széles társadalmi tudatba ezek az akciók még nem épültek be szervesen. Amíg maga a társadalom vállalja azt a rizikót, hogy a pillanatnyi élményszerzés önző érdekében akár korlátlan kockázatvállalásra is hajlandó, az ilyen kezdeményezések legfeljebb szépségtapasznak tetszenek a természet már amúgy is brutálisan elcsúfított testén.

A mediatizált kultúra – a spektakularizáció kora

A társadalom jelentős részének a behatárolt munkaidő bevezetésével, több szabadidő állt rendelkezésére, és ezt még kiegészítette egy olyan jövedelembővülés, mely lehetővé tette, hogy több időt és pénzt fordítson mentális rekultivációjára. A modernitás XX. század eleji szakaszában ezért megkezdődött egy olyan folyamat, mely a kulturális termékek piacosítását, gazdasági tőkévé konvertálását készítette elő, ehhez azonban a széles tömegek számára elérhető szórakoztatási és kulturális kikapcsolódási lehetőségeket kellett biztosítani. A film megjelenése, majd a rádió és a televízió alkalmasnak bizonyult erre a feladatra, így már csak a befogadói oldal ízlését kellett formálni, hogy mind a piacot, mind a közönséget igényei kielégítést nyerjenek. A világháborúk utáni nyugati társadalmak számára beköszöntött a béke és a jólét kora, a felszabadult életöröm és a generációs kötöttséges fellazulása kitermelte azokat a produktumokat, melyek rendkívül gyorsan elterjedtek a nyugati félteke, főleg fiatalabb nemzedékei között. A technológiai fejlődés teljesen átalakította a kultúrafogyasztás minőségét, az auditív, majd a vizuális adathordozók megjelenésével és széles körű elterjedtségének köszönhetően egyes művészeti ágak tömegeket vonzottak, míg más szegmensek minőségi élvezete elvesztette kollektív megjelenési formáit. A magnetofon, a lemezjátszó, a videó, majd a digitális tárolóeszközökhöz való könnyű és olcsó hozzáférés a zenét, a filmet individuális élvezeti cikkekké szűkítette le. A koncerttermek, és színházak világa helyett, a kényelmesebb és olcsóbb otthoni műélvezetekre helyeződött a hangsúly, így a közösségi élményszerzés, ezzel maga a közösségi lét lett szegényebb, sivárabb. Az ilyen kulturális tevékenység persze gigantikus piacokat jelent még ma is a szórakoztatóiparnak és a médiának egyaránt.

   A kultúrához való hozzáférés esélye ma már ugyan nem jelent privilégiumot a modern társadalmak többségének, de a használata mutat rétegkülönbségeket, melyek egyúttal az önazonosság és a társadalomban betöltött pozíciók megnyilvánulásait is magába foglalja. A kultúra termékeinek élvezeti szintjeit Schulze a következőképpen kategorizálta:

1. Az elsőt magaskulturális sémának nevezte, az élménytársadalomban ez tekinthető a valaha polgári-, elit-, illetve a magaskultúra utódjának (Schulze, 1992: 142-150). Ide tartoznak azokat a maradandó élményeket adó előadások, hangversenyek, tárlatok látogatása, mely egyben megkülönböztető funkcióval is rendelkezik a képviselői által csak „alantasnak” beállított konzumkultúrával szemben. Ez a kultúra – bár színvonalában a legmagasabb értéket képviseli – a legkevésbé finanszírozott műfaj, mivel próbálja magát kellő távolságban tartani a piacosodástól, ami persze nem mindig jár sikerrel.

2. A triviális séma már a tömegkultúra kategóriájába sorolható, jellemzői a könnyen emészthetőség, a polarizált szerepek, viszonylatok dramatizálása, az médiaaddikcióra történő hajlamosítás. Fogyasztói az alsó- és az alsóközép társadalmi rétegek.

3. Schulze harmadikként egy a világháború utáni, inkább generációs stílust emel ki, mely leginkább a hedonista szórakozást tűzi ki célul. „ A feszültségséma élvezeti módja az adrenalinszint megugrását kifejező action. Antikonvencionális distinkció jellemzi, életfilozófiája pedig Schulze szerint a nárcizmus fogalmával ragadható meg legjobban” (Éber, 2008: 88).

   Amíg a modernitás determináns médiuma a rádió volt, addig posztmodern kultúra „főhősévé” a televízió vált, mely az intimitásba hozta azokat a kulturális értékeket (vagy értéktelenséget), melyek áthidalva teret és időt a nappaliba költöztették a globális világot, annak szépségeivel, vágyaival és borzalmaival együtt. A kulturális tér egy dobozba zárva ki tudta elégíteni azokat az élményorientációkat, melyek egyrészt segítették a társadalmak tagjait a világ dolgainak eligazodásában, másrészt integrálta a gazdaságot, politikát, művészetet és a magánéletet.

   A művészetekben is egyre inkább megfigyelhető az a folyamat, mely az alkotókat a média irányába készteti. Létezik még persze „hagyományos, off-line” művészet is, de a média irányába történő orientálódás tetten érhető minden műfajban. Egy regénynek nincs jövője a nélkül, hogy filmre ne vigyék (Harry Potter), a világháború utáni zeneszerzők is egyre inkább a mozi világában jeleskednek (Ennio Morricone), a képzőművészet is megpróbál érvényesülni a filmvásznon (Bunuel-Dalí), és persze maga a filmművészet szinte kizárólagosan az új technológiákhoz kötődik, melyek végül a homogén tömegkultúrába terelték az egyre igénytelenebb alkotásokat. „A kultúra ma mindent egyformasággal sújt. A film, a rádió és a magazinok egyetlen rendszert alkotnak” (Horkheimer-Adorno, 2011: 153).

   Kérdéses, hogy az olyan elektronikus információtovábbító és tároló kommunikációs és szórakoztató technológiák, mint a számítógép és az Internet, mennyiben változtatják meg a posztmodernitás kulturális behatárolását. Maga az informatika és a digitális (kiber) világ már előre jelzett egy posztmodern utáni kort, így az az elképzelés is szárnyra kapott, hogy ismét egy újabb korszak küszöbére léptünk, melynek elnevezése még várat magára.

A posztmodernitás szociológiája

Ha röviden akarjuk jellemezni korunk nyugati(as) társadalmait, a fogyasztás és a jólét szavakkal kimerítenénk a definiálást.

   A második világháborút követő gazdasági fellendülés motorja az Egyesült Államok lett. „Amerika szinte a semmiből előlépve, egyetlen évszázad alatt lett a Föld vezető ipari hatalma, és egy újabb évszázad elteltével, napjainkra, egy ma még javarészt feltáratlan szerkezetű, ám történelmileg példátlan erejű globális birodalom meghatározó eleme” (Bogár, 2003: 128). Ez a hatalmi pozíció új piacokat eredményezett, melynek következményeként hatalmas pozitív változás állt be az amerikai társadalom életszínvonalában. A rosszmúltú gazdasági válságot és a háborút elfeledni kívánó emberek a szórakozásban és a fogyasztásban látták kikapcsolódásuk és komform igényeik kielégítésének lehetőségeit, ezt pedig a technológiai fejlődés és a szórakoztatóipar valamint az egyre erőteljesebben megjelenő média egyaránt elősegítette. Európa nyugati fele is ezt a perspektívát választotta, a konszolidálódott „öreg kontinens” ugyanakkor nem csak újabb, hanem stabil gazdasági lehetőségeket is rejtett Amerika számára, így profitjának növeléséből a világ legfejlettebb és leggazdagabb államává lépett elő. Az észak-atlanti társadalmak fogyasztói társadalommá váltak, ami magában foglalta az olyan iparcikkek tömegesítését is, mint az autó, telefon, divatcikkek, televízió, háztartási robotgépek és még ezernyi más luxuscikket is. A további fogyasztás serkentésére a minőségi termékek mellett megjelentek a rövid élettartamú konzumcikkek is, melyek javíttatása nem térült meg a fogyasztó számára, ezért inkább újat vásárolt, (a régi szemétként növelte az ekkor már tetemes hulladékhegyeket) kompenzációként viszont az újabb vásárlás gyönyöreiben részesítette a fogyasztót. Tehette is, hiszen a nyugati társadalom egzisztenciális növekedése addig még soha nem látott magasságokba szökött, ezt erősítette a médiából folyamatosan a közönségre záporozó hirdetések, ajánlatok özöne, melyek új élmények, életérzések illúzióját keltették (és keltik ma is) a társadalom arra fogékony tagjaiban. A kontrollálatlan kereset találkozott a manipulált kínálattal, mely bárhol, bármikor hozzáférést biztosított azokhoz az élményekhez, melyek kielégítik a keresleti vágyakat. „A kínálat robbanásszerű bővülése, a táguló fogyasztási lehetőségek, a hozzáférési korlátok leépülése, az adottságok átalakulása formálható valóssággá, egyszóval, a lehetőségek fokozódása magával hozza az életfelfogások változását is” (Schulze, 1993: 151). Ez a túlkínálatból eredő frusztráció fokozott választási szabadság, sőt döntési kényszer elé állítja végül a társadalom fogyasztóit, így a „bizonytalanság elkerülésének szándéka […] a csalódás kockázata felé tereli a szubjektumot…(Éber, 2008: 86).

   Mindeközben nem feledkezhetünk meg azokról a társadalmi rétegekről sem, akik nem részesülhetnek az élménytársadalom áldásaiból, mert „pályán kívül rekedtek”. Számukra csak a televízió nyújtotta virtuális élmények maradtak, mint a valóság és álom megkonstruált világai, illetve a deviancia, melyben kiélhetik az alávetettségükből fakadó tehetetlenségüket.

   Társadalmi rétegződés tekintetében – ha nem is a marxi értelemben osztályok – jelen vannak azok a differenciált létvilágbéli kategóriák, melyekhez az egyes társadalmi csoportok tartoznak vagy legalábbis létük nagy részét ebben a közegben élik. A weberi elmélet inkább leképezi azt a társadalmi strukturáltságot, ami jellemzi a későmodernitás és a jelenlegi korszak társadalmi differenciálódását, mint a Marx által idealizált, a termelőeszközök függéséből adódó osztályozást. Weber ugyan szintén a gazdasági feltételekre épülő társadalmi rétegződésre támaszkodik elméletében, de ezt cizellálja a képzettségből eredő kereset szerint is. Az elmúlt fél évszázad alatt a tudás még inkább felértékelődött, mára nagyságrendekkel nagyobb befolyása lehet egy magasan képzett szakembernek, mint ezelőtt néhány évtizede, mikor csaka társadalmi megítélése jelenthette tudása elismerésé, ma azonban tudásával vagyonra is szert tehet. Az értékmérő azonban már kevésbé anyagi vonzatú, a társadalmi hierarciában a befolyás és az információ birtoklása jelenti a legpiacképesebb tőkét. A befolyás olyan kapukat nyithat meg, mely más társadalmi szinteken elhelyezkedők számára zárva van, ilyen a politika és a média világa. A tudástőkéből származó gazdasági és politikai tőke viszont információra váltható, ami persze újabb tőkéket eredményez. Ez a kulturális tőke „sokrétűen kötődik a személyhez, annak biológiai egyedülvalóságához, és a társadalmi átörökítés útján kerül továbbadásra […] (Bourdieu, 1996: 162). E szerint, bár a modernitás a legtöbb társadalomban eltörölte az örökölhető rangokat, kiváltságokat, mégis létezik a modern-posztmodern társadalmakban olyan rétegződési mechanizmus, mely a családi, kulturális, tudásbeli meghatározottságokra épül. Korunkban tehát leginkább ez jelenti a szociális hierarchiában elfoglalt helyet, mint a materializált vagyon, mely bármikor értékét vesztheti egy csőd, infláció vagy válság következtében, amíg a tudás bármilyen külső körülmények megváltozása mellett is megőrzi rentábilitását és társadalmi elismertségét.

   A társadalmi rétegződés taxonómiailag ugyan egyezőségeket mutat a klasszikus modernitás társadalmi szintjeivel, de az egyes osztályok arányaiban vehetünk észre finomabb változásokat. A „felső tízezer”-nek nevezett igen szűk kisebbség „hatalommal és vagyonnal egyaránt rendelkezik, továbbá előjogaikat át tudják ruházni gyermekeikre” (Giddens, 2008: 251). A középosztályban helyezkedik el az a réteg, mely a nyugati társadalmak többségét alkotják, általában városokban, létfenntartási gondok nélkül élnek, céljuk az osztálybeli státusz megőrzése, illetve a feljebb kerülés vágya. Az egyes szintek differenciálódása azt a társadalmi mobilitást is jelenti, ahogy a szintbeliek ezen a vertikális ranglétrán mozognak, így tehát nincsenek kötött arányok. A változásra jellemző, hogy „nő a szellemi foglalkozásúak és csökken a fizikai foglalkozásúak aránya, különösen nő a felsőfokú végzettségű szellemi foglalkozásúak, tehát – magyar szóhasználattal – értelmiségiek aránya. […] Növekszik a munkásosztály belső differenciálódása, különösképpen a szakképzett és a szakképzetlen munkások közötti távolság (Andorka, 2003: 169).

   Ez a réteg retteg a lecsúszás bármilyen minimális mértékétől is, számukra létkérdés a megkapaszkodás, ezért ha tehetik, erejükön felül is hajlandóak munkát bevállalni.

   Szembetűnőbb az a változás mely a generációk között zajlik. A modernitás családstruktúráinak változása nem volt jó hatással a felnövekvő generációk szocializációjára, és ez a posztmodern társadalmakban kulminálódott. A nemzedékek közötti ellentét okai rendkívül komplexek, ugyanakkor vissza is vezethetők a modernitás „áldásaira”. A városok zsúfoltsága nem csak a benne élők közötti kapcsolati hálókat bomlasztotta, hanem a családi kötelékeket is egyre inkább oldozta. Már magának az otthonnak a kialakítása is lehetetlenné tette, hogy több generáció éljen tartósan együtt, ehhez párosult a világháború utáni ultraliberális iskolai oktatás és polgárjogot nyert a deviancia, mely „eredménye” nem ritkán a családban csapódott le. Megszűntek a tradicionális családi rangsorok, a társadalmi értékek generációnként felcserélődtek, ezért olyan kulturális ellentétek alakultak ki szülők és gyerekek között, melyek lehetetlenné tették az együttélést. Ennek eklatáns példája volt a 60-as években Amerikában kialakult, majd Nyugat-Európában is egyre népszerűsödő hippi-mozgalom. Az generációs ellentét sok esetben egymás iránti gyűlölködésbe csapott át, ami „lényegét tekintve rokon a különböző etnikai csoportok gyűlölködésével, azaz a nemzeti gyűlölettel” (Lorenz, 1988: 66).

Epilógus - A posztmodern utáni élet

A dialektika törvényszerűsége és a modernitás szubsztanciáját képező szakadatlan progresszió azt feltételezi, hogy a posztmodernitás után egy még újabb társadalmi berendezkedés jön létre, mely meghaladja a posztmodern állapotot. Ez a logika azonban önmagát cáfolja, hiszen kétségbe vonja a modernitás újszerűségét, tehát leszámol eredetével. Ami ma modernnek számít, az holnapra elavult, meghaladott, ósdi tévhit, jobb esetben félresikerült próbálkozás. A modern tudomány nap, mint nap produkál újabb és újabb hipotéziseket, melyek cáfolják az aktualitásokat megelőző állítások igazságtartalmát, ez a bizonytalanság viszont társadalmi frusztrációhoz és a tudományba, így a modernitásba vetett bizalmat ingatja meg.

   A kérdés azonban nyitott, mi lesz a posztmodern utáni társadalmi, gazdasági, kulturális, tudományos perspektíva, vagyis a jövő? „[…] a modern társadalom önmaga által való „modernkénti” értékelést csatol, amely attól függően lehet pozitív vagy negatív, hogy az (ismeretlen) jövőt optimistán vagy pesszimistán ítélik-e meg” (Luckmann, 2008: 30). Léteznek tehát derűlátó és borongósabb megközelítésű jövendölések, egyet azonban mindenképpen figyelembe kell vennünk, jelesül az emberiség és a környezetének túlélését, javát. Az optimista álláspont megújuló energiaforrásokat, a betegségek maximális visszaszorítását, a méltó emberi lét globális biztonságát, a természet rehabilitációját és konfliktusmentes, bárminemű erőszak kiiktatását véli meglátni a „szép, új világban”, aminek a tudomány, az emberi leleményesség lehet a katalizátora. Ez a vágy - bár dicséretre méltó – nem számol azokkal az emberi tényezőkkel, melyek végigkísérték a homo sapienst eddigi léte során, ide sorolva a birtoklás vágyát, az erőszakra való hajlamot és újabban az ember mindenhatóságába vetett hitet.

   A pesszimista forgatókönyv az emberiség és környezetének teljes kipusztulásával számol, amiért egyértelműen az embert teszi felelőssé. Ez az álláspont elsősorban a természet irreverzibilis károsítását tartja szem előtt, melyben azért van némi igazság, ugyanakkor nem számol a természetnek az öngyógyító, rehabilitációs képességeivel, melynek akár – ha ez másképpen nem lehetséges – az emberiség részleges vagy akár teljes kipusztulása, eltűnése lesz az ára.

   Mindkét elgondolás tartalmaz igazságelemeket, és ha hozzátesszük, hogy a fejlett Nyugat már kezdi kapizsgálni a néha rémisztő valóságot, akár még lehet is remény egy kiegyensúlyozott, a természettel toleráns jövőbeni emberi létezésre, túlélésre, ezt azonban önmagunk vizsgálatával kell kezdenünk. A megoldáshoz először is kérdéseket kell feltennünk, melyekre a válaszokat csak széles konszenzus által kaphatunk. Hol siklott ki, az emberiség „pályája” vagyis melyik volt az a történelmi momentum, mely rossz irányba terelte a folyamatok? Létezik-e még visszatérés egy olyan állapotba, ahonnan még vissza lehet térni vagy már túljutottunk az eseményhorizontos? Az emberiség történelme során melyek voltak azok a történések, eredmények, eszmék és értékek, amelyek előrevitték a társadalmakat úgy, hogy az nem a jövő felélése árán történt? Mik azok a produktumok, amikről le tudunk mondani a jövőnk érdekében, más szóval milyen és mekkora áldozatokra vagyunk képesek?

   Úgy vélem, ezek azok az égető kérdések, melyek megválaszolására mielőbb szükség van ahhoz, hogy a posztmodern utáni állapot az emberiséggel és ne nélküle folytatódjon, mert az utolsó embert már nem lesz aki elhantolja…

2014. január. 13.

Irodalom

Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába (Osiris Kiadó, Budapest, 2003)
Bacon, Francis: Inpraise of Knowledge (In. Miscellaneous Tracts upon Human Philosophy. The Works of Francis Bacon. Montagou, London, 1825)
Bogár László: Magyarország és a globalizáció (Osiris Kiadó, Budapest, 2003)
Bourdieu, Pierre: Gazdasági tőke, kulturális tőke, társadalmi tőke (In. A társadalmi rétegződés komponensei, szerk.: Angelusz Róbert, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1996)
Éber Márk Áron: Túl az élménytársadalmon? (Szociológiai Szemle, 2008/1)
Giddens, Antony: Szociológia (Osiris Kiadó, Budapest, 2008)
Horkheimer, Max – Adorno, Theodor W.: A felvilágosodás dialektikája (Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2011)
Lorenz, Konrad: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne (IKVA Könyvkiadó, Sopron, 1988)
Luckmann, Niklas: A tömegmédia valósága (Gondolat Kiadó, Budapest, 2008)
Lyotard, Jean-Francois: A posztmodern állapot (Századvég Kiadó, Budapest, 1993)
Schulze, Gerhard: Die Erlebnisgesellschaft. Kultursoziologie der Gegenwart (Campus Verlag, Frankfurt-New York, 1993) magyarul: Az élménytársadalom. A jelenkor kultúrszociológiája, Mezey György fordítása
Spaemann, Robert: Vége az újkornak? (Peter Koslowski, Robert Spaemann, Reinhardt Löw: Moderne oder Postmoderne? Zur Signatur des gegenwärtigen Zeitalters, VHC, Weinheim, 1986)

szozattv


szozat a tiszta hang GYG átad4 3 1 Gyóni 2. 170620GyoniGeza PozsonyiCsata Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo