Törőcsik Attila: A modernitás társadalomkritikája

A XX. század közepétől a társadalomtudósok újabb vizsgálatoknak vetették alá a világháborúkat követő társadalmakban végbemenő robbanásszerű politikai, gazdasági és kulturális változásokat, melyek a sok hasonlóság ellenére figyelemreméltó ellentétet is mutattak az addig modernizációként ismert történelmi folyamatokkal. Az ezen időszak alatt végbemenő változások jellemzőit (jobb híján) a posztmodern jelzővel illették, a vizsgált kort pedig a posztmodernitás korszakának nevezték el. Ahhoz, hogy világos képet kapjunk erről a korszakról, először magát a modernitást kell megvizsgálnunk, viszont ezt csak a premodernitás korszakaihoz történő visszatekintéssel tudjuk értelmezni.

A modernitás kialakulása

A felegyenesedés és az eszközhasználat mellett emberré válásunk legfontosabb állomása a közösségi lét iránti ragaszkodás volt, mely már nem csak a szülő-utód kapcsolatban merült ki, hanem más, nem rokon fajtársak közötti szolidaritási, érzelmi kötödésekben is megtestesült. Ezek a „kis létszámú, megélhetésüket vadászat, halászat és ehető növények gyűjtése révén előteremtő csoportok” (Giddens, 2008: 46) vándorlásaiknak és termékenységüknek köszönhetően nem csak eljutottak a bolygó távoli szegleteibe is, hanem a használható területeket be is népesítették. Létfenntartásukhoz szükséges környezetben addig semmilyen nyomot nem hagytak, hiszen csekély létszámuk és technológiai hiányosságaik amúgy sem tették volna lehetővé számukra, hogy az őket körülvevő világot láthatóan befolyásolják vagy saját igényeiknek megfelelően visszafordíthatatlanul átalakítsák. Ha hiedelemviláguk csoportonként más is mutathatott, egy metafizikai emberfeletti erőben mindannyian hittek és félték is azt vagy azokat, ez egyben jelentkezett mindennapi rítusaikban, művészetükben és az egymáshoz fűződő kapcsolataikban is. Jellemző volt ezekre a csoportszerkezetekre, hogy nagyrészt közös vagyontárgyakkal rendelkeztek, ami elejét vette a vagyonosodásból fakadó társadalmi rétegződésnek is, de növelte a közösségi munkavégzést éppúgy, mint az együtt végzett egyéb (nevezzük szabadidős) elfoglaltságokra fordított hasznos időt is.

   Ezekben az egalitárius csoportkultúrákban háttérbe szorult a csoporton belüli versengés (Csányi, 2007: 89), a döntések meghozatala az idősek privilégiumának számított, a vertikális csoportrétegződés tehát az életkor függvénye volt.

   Kr.e. XIII. ezredben a vándorló embercsoportok letelepedtek olyan termékeny területeken (főleg ciklikusan kiáradó folyamok mentén), ahonnan már nem kellett tovább vándorolni az élelem megszerzése végett, mert a csoportokat ellátó természeti javak bősége ki tudta elégíteni az ember igényeit. Az így meggyökeresedett létformát a gazdálkodás, az állattartás alapjában változtatta meg, a létfenntartásoz szükséges javakon felül felesleg is képződött, ami olyan differenciált társadalmi struktúrákat eredményezett, melyek már a vagyonra és az ezzel járó hatalomra épültek. A bőséggel járó népszaporulat városokba tömörítette az embereket, ahol törvények szabályozták az együttélés normáit és a társadalmi hierarchiák betartását. A benépesített területeket ezentúl már birtokolták, a sajátjuknak tekintették, ugyanakkor folyamatosan kevesellték, a terjeszkedésért hajlandóak voltak olyan kockázatokra is, melyek érdekekért vívott agresszióhoz vezettek, vagyis a háborúkhoz. Az erőszak természetesen azelőtt is jelen volt az emberi csoportokban, ám ezeknek az összetűzéseknek az okai között legkevésbé sem a területi birtokviszályok, inkább a szaporodási ösztönből fakadó „asszonyféltések” voltak a meghatározók.

   Az így létrejött civilizációk között lényeges eltérések figyelhetők meg, melyeket elsősorban a környezeti feltételek, a természet szolgáltatta javak és a különböző társadalmak kultúrái határoztak meg. Ez a fajta tradicionális társadalomszerkezet több ezer évig marad fenn, természetesen a hely, a kor és a tudás függvényében más-más alakzatokban, de a lényeges mintázatok tekintetében egyazon struktúrát követve éltek nagyjából a XVII. századig, mikor olyan változások alakították át az emberiség társadalmi mélyszerkezetét, melyek globális hatást gyakoroltak mind az emberi közösségekre, mind a természetre.

   Az előzőekben nem részleteztük a különböző civilizációk és kultúrák mibenlétét és életciklusait, mert a korok áttekintése szempontjából releváns jellemzők mindegyik társadalmi alakulatra érvényesek (hatalmi koncentráció, terjeszkedés, vallások), de a következőkben taglalandó kor leírásánál pótoljuk ezt a hiányosságot.

   Elérkeztünk tehát ahhoz a korszakhoz, amit társadalomtudósok a modernitás címkéjével láttak el, ezzel is utalva arra, hogy ekkor valami egészen új, addig még nem tapasztalt folyamatok indultak el, melyek átírták az addigi történelmet, a tudást és az embernek a világról alkotott elképzeléseit és a társadalmi alapintézmények szsrkezetét. De mit is jelent a modernitás kifejezés, azon kívül, hogy a régihez képest valami újszerű? „A modernitás fogalmának sajátossága abban áll, hogy kizárólag a modern volta alapján jellemez egy korszakot. Ezáltal egy viszonylagos és formális jelző abszolút és tartalmi jelentésre tett szert, mellyel egy meghatározott, talán már elmúlt korszak kapott nevet” (Spaemann, 1986). A tanulmány elején említést tettünk arról, hogy meg kell vizsgálni azokat az időket is, melyek megelőzték a „modern időszámítást”, hiszen egy olyan fogalomról akarunk képet kapni, mely relatív módon közelít egy korszakhoz, mellőzve az abszolút fogódzkodókat, a biztos kiindulópontokat.

   A modernitás lényege – mint erről maga a kifejezés is árulkodik – az elhatárolódás egy régebbi korszaktól, olyantól, mely idejétmúlt, meghaladott, elavult, immár életképtelen, tehát felejtésre ítéltetett. A modernitásnak ez a szemlélete több tényezőjében is visszaköszön, és bár nem kívánok jóslásokba bocsátkozni, valószínűleg egyben a végét is jelentheti majd. Visszatérve a szubjektív mellékvágányról, az idő kerekét érdemes visszapörgetni azokhoz az eseményekhez, melyek elindítói, majd katalizátorai voltak annak a folyamatnak, mely mutációjának a jelenben is tanúi vagyunk.

   A XV. század utolsó évtizedeiben már olyan technológia állt az ember rendelkezésére, mely segítségével hosszabb vízi utakra is vállalkozhatott, ehhez nagyban hozzájárultak azok a tudományos eredmények, melyek kezdték átformálni az embernek a világról alkotott elképzeléseit. A Föld gömbölyű volta nem volt mindig egyértelmű, de ennek az akadálynak elhárultával, a nyugati civilizáció terjeszkedésbe foghatott más földrészeken is. Ez addig nem számított bevett gyakorlatnak, legfeljebb a közeli országok, birodalmak között léphettek fel területi igénnyel, ez tehát merőben új történelmi távlatokat nyitott. A meghódított gyarmatok javai, a rabszolgákká tett őslakosok egy olyan gazdasági erőt és hatalmat nyújtottak az európai államoknak, melyekkel addig nem rendelkeztek. A kereskedelem profitált leginkább a gyarmati értékekből, egyben a gazdaság motorja lett, továbbá fejlődött a közlekedés, a távolságok leküzdésének vágya is teljesült. Nem szabad megfeledkezni a kulturális kölcsönhatásokról sem, ám a vallás tekintetében ez az interakció leginkább a nyugati kereszténység térnyerésével járt, ami az egyház megerősödését, egyben a csúcspontját jelentette. A művészetek már nem csak szakrális vonatkozású produktumokkal álltak elő, témaként megjelent az ember, mint Istentől elszakadt lény az ábrázolásokban, az eszme és lélek mellett a test, akár a tapintható materiális objektum, éppúgy, mint a természet a maga valóságában és szépségében, mindez egy régmúlt civilizáció felélesztése ürügyén. Az emlékezés – még ha olykor hamis képet is sugallt – működött, s bár az abszolút értékek, mint Isten és a sziklaszilárd társadalmi felépítmény már meginogni látszott, mégis konstruktívnak hatott. Az alkotókat már nem csak az egyház alkalmazta, hanem az egyre inkább feltörekvő polgárság, a kereskedők, no meg a legfőbb uralkodókat is megszégyenítő vagyonos réteg. Az egyházat más fronton is érte kellemetlen vereség, a reformáció megjelenése jelentősen legyengítette erejét, így a katolikus világállam terve nem csak, hogy romba dőlt, hanem fennmaradása is mérhetetlen erőfeszítésekbe került. Az egyház kezéből kicsúszott a tudomány feletti ellenőrzés kizárólagos joga is, ami lökésszerű változásokat hozott minden területen, beleértve a könyvnyomtatást, az oktatást vagy a technológiai újításokat. Az ember létrehozta a gépet, mely már nem valamely élőlény energiáját alakítja át munkája hatékonyabbá tételéhez, helyette a természetet hajtja igába, ezzel pedig megint óriási ugrást téve egy újabb világ felé. A gépek megteremtik az ipart, mely leértékelte a mezőgazdaság addigi szerepét, ezekben a társadalmakban „a foglalkoztatott népesség túlnyomó része nem a mezőgazdaságban, hanem gyárakban, irodákban és üzletekben dolgozik” (Giddens, 2008: 49). A mezőgazdaságból kiszorultak a megélhetésüket immár a városokban keresik, ahol idővel rendkívül sanyarú életkörülmények alakulnak ki, köszönhetően az egyirányú migrációnak. A gazdaság gyökeres átalakulása magával vonja a politikai szerkezet változását is, mely forradalmakban, puccsokban vagy a hatalomátvétel más eszközeivel valósul meg. Létrejönnek a nemzetállamok, melyben a reformáció „anyanyelviesítésének” éppúgy meghatározó szerep jutott, mint a kulturális és gazdasági vagyon hatékony védelmének. A világ eddigre meg lett hódítva, újabb területekkel nem bővülhettek a gyarmatok, ez pedig a későbbiekben globális konfliktusok melegágyává vált...

   A szellemi tudomány, legfőképpen a filozófia új irányt mutatott a társadalmaknak, melyben az isteni létezés és hatalomgyakorlás már csak amolyan statisztaként vagy mint megcáfolandó hiedelem fordult elő, mindenhatóvá az emberi ész lépett elő. Az ész, az emberi akarat jogot, jogokat követel, már nem elég neki a hagyományra épülő társadalmi szerkezet, valami újat akar, olyat, ami még nem volt, tehát valami modernet, és igazából itt lép nyíltan színre az az önpusztító folyamat, mely politikailag a francia forradalomból nőtte ki magát. A XVIII. század végi párizsi véres események, az angol ipari forradalom, a spanyol és portugál, majd angol és francia gyarmatosítások, az isteni abszolút törvényeket helyettesítő „emberi” szabadságjog, a szekularizáció, a vallástalanított erkölcsi relativizmus, a környezetet kiraboló mentalitás, a szakmai specializálódásból fakadó monokultúra, mindez hozzájárult ahhoz, hogy a XX. század elején a modernizáció definiálásában csúcsosodjon ki, mely jellemzőinek részletezésével a következőkben kitérünk.

A modernitás meghatározói

A modernitás nem csak a fejlődésnek egy újabb állomását jelentette, nem csupán kihatott a nyugati társadalom életszemléletére, hanem olyan új látásmódot eredményezett, mely nagy reményekkel övezve, de a jövő felélése árán akarta megváltoztatni a környezetet, benne az embert, másfelől létrehozott olyan struktúrákat, melyek azelőtt elképzelhetetlenek lettek volna. A modernitás alapos elemzéséhez érdemes külön vizsgálni azokat a szegmenseket, melyek alappillérei a modernitás felépítményének.

Tudomány és technológia diadala – az ész mindenhatósága

A modern tudomány születése a felvilágosodás hatására jött létre először Európa nyugati felén, főleg Franciaországban, majd Észak-Amerikában. Ez a szellemi mozgalom jelentősen „megváltoztatta a hozzáállást a múlthoz, a jelenhez és a jövőhöz” (Briggs-Burke, 2012: 104), melynek középpontjában az ész, vagyis a ráció állt elsősorban a vallás, a hiedelmek (babonák) és a hagyományok ellenében. A racionalisták tehát leértékelték a vallásos hitet, helyette az észt magasztalták és elutasítottak mindent, ami a tradicionális társadalmakban több évezredes hagyományokra nyúlt vissza. A kor tudományos életének egyik legaktívabb és a társadalomra leginkább hatást gyakorló ágazata a bölcsészet volt, mely a filozófiában csúcsosodott ki. A tudósok úgy vélték, hogy elérkezett annak az ideje, hogy az ember végre felszabadítsa magát azok alól a megkötöttségek alól, melyek korlátozták abbéli lehetőségeiben, hogy individuumként önmaga ura lehessen, ezt Immanuael Kant szavai erősítik meg, aki a következőkben foglalta össze a felvilágosodás eszményét: „A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Magunk okozta ez a kiskorúság, ha oka nem értelmünk fogyatékosságában, hanem az abbeli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások vezetése nélkül éljünk vele. Sapere aude! Merj a magad értelmére támaszkodni!” (Kant, 1784). Amíg a premodern ember közösségekben gondolkodott, és alárendelte magáét a csoport érdekének, addig a modern ember mentesül ez alól, hiszen az ész segítségével már egyedül is képes olyan csodákra, mely addig a szakralitás világához tartozott, a „felvilágosodás programja az volt, hogy föloldja a világot a varázslat alól. Szét akarta oszlatni a mítoszokat, és a tudás erejével akarta megdönteni a képzelődés hatalmát” (Horkheimer-Adorno, 2011: 19).

   A gazdasági átalakulás következményeképpen jött létre egy teljesen új tudományterület, a (köz)gazdaságtan, mely a liberális piaci modelleket tanulmányozta és támogatta. A kapitalizmus új „prófétái” a földi jólét ábrándját hirdették, számukra a piac mindenre kiterjedő hatalma és befolyása jelentette azt a megoldást, mely rendet teremt az addig káoszként leírt társadalmi rendszerekben. Adam Smith rendező elve a „láthatatlan kéz” elmélete vezetett el odáig, hogy a szabad kereskedelemben a kereslet és kínálat, bőség és szűkösség erőinek és ellenerőinek eredményeként rendezheti egy nemzet erőforrásait (Smith, 1776). Ez a felfogás lett a modern gazdaság vezérelve, melyben az államnak már csekély szerep jut a gazdasági folyamatok befolyásolására és kordában tartására, ez vezetett el végül a globalizációként emlegetett „új világrend” kialakulásához és a tisztán materiális, piacközpontú világkép elterjedéséhez.

   Az egyházi dogmáktól megszabadult tudomány számtalan területen ért el igen jelentős eredményeket kezdve a fizikától a kémián és a biológián át a kibernetikáig. Először a mechanikus gépek megalkotása tette lehetővé, hogy olyan eszközök váltsák ki az emberi és állati munkát, melyek akár az ember jólétéhez is vezethettek volna, de a profitmaximalizálás érdeke ezt az ábrándot hamar eloszlatta. A XVIII. század derekán mutatták be az első olyan gőzgépeket, melyek már munkavégzésre is alkalmasak voltak, ezzel megindult az ipari forradalomnak nevezett technológiai áttörés, melyet olyan gazdasági változások követtek, aminek következményeképpen átalakult az európai, majd a világgazdaság. Az agrártársadalmak eltűntek, helyére a városiasodott ipari tőkés-polgári társadalmi szerkezet lépett. A gőzgépnek köszönhetően a közlekedés is hihetetlen gyorsasággal fejlődött, ami a kereskedelmet és a hírszolgáltatást is fellendítette, de a gépek alkalmazása az ipart és a technológiai fejlődést motiválta leginkább. A gépek, újabb gépek létrehozásában nyújtottak segítséget, ezzel olyan korszak vette kezdetét, melynek vége (be)láthatatlan volt a korszak számára. Ez az euforikus feltalálási láz mind újabb felfedezésekhez vezetett, az elektromosság felhasználása, a robbanómotorok üzembe helyezése a természet erőit az ember szolgálatába állította. A modern ember méltán hihette, hogy legyőzte környezetét így magát a természetet, mert olyan tudományos eredményeket ért el rövid idő alatt, melyek megvalósítása a premodern időkben lehetetlennek tűnt, így ez az érzés egyre inkább leértékelte a tradicionális társadalmak eredményeit.

   A XIX. században az alkímia talaján új tudomány született meg, a kémia, mely a vegyipar alapjait rakta le. A bennünket körülvevő anyagok hasznosításának elve persze nem ekkor kezdődött, már az ősember is megfigyelte azokat az anyagokat, melyekkel megkönnyítette fennmaradását, ám a modernitásig jószerivel csak a természet maga alkotta elemeit hasznosította, évezredekig olyan új technológiák, melyekkel befolyásolhatják az anyag szerkezetét, nem kerültek napvilágra. A természet feletti uralom azonban olyan gondolkodásmódban is megjelent, mely leküzdötte az anyag manipulálásának akadályait, létrehozva olyan vegyületeket és szintetizált anyagokat, melyek azelőtt nem voltak jelen a természetben. Példaként megemlíthetjük az alumíniumot, mely nélkül mindennapjaink ma már elképzelhetetlenek, csak a XIX. század közepén sikerült előállítani, ám ehhez csak az elektrolízisen keresztül juthattak el, mely egy másik, nem kevésbé elhanyagolható tudomány eredményeként született meg.

   Kevés olyan felfedezés hatott a mai világunkra, mint az elektromosság, mely természeti jelenség vizsgálata és megértése csak a XIX. század közepére sikerült néhány tudósnak. Az elektromosság hasznosítása nem csak az ipart írta át, hanem az élet minden területén nyomot hagyott, és ez lett az első olyan ember alkotta jel, ami a világűrből is igazolhatja (egy idetévedő idegen civilizáció számára) a földi értelmes élet jelenlétét. Az elektromosság hamar elterjedt és gyökeresen megváltoztatta az addigi társadalmak mindennapjait, beleértve a szokásokat, a kultúrát, a tudomány más ágazatait, de hatással volt az emberek távolság és idő értelmezésében is. Sorra születtek azok a nóvumok, melyek a kommunikációt hivatottak felgyorsítani, megjelent a távíró, a rádió, és karöltve a kémiával a mozgókép, melyek a teret és az időt hozták közelebb az információra éhes társadalmak számára.

   A fizika más ágazataiban dolgozó tudósok sem tétlenkedtek, a hullámjelenségek vizsgálata, az atommagfizika új erőtereket nyitott meg, hol az ember számára hasznos termékek képében, hol pedig a pusztítás metaforájaként…

   A modernitás eredményei nem teljesek az orvostudomány megemlítése nélkül, hiszen olyan pusztító betegségeknek és járványoknak mondhatott végső búcsút az emberiség, mint a fekete himlő, a kolera vagy a pestis, amely addig állandó rettegésben tartotta a Föld összes lakóját.

   A gyógyítás mestersége már az ősi korokban is jelentős rangot jelentett művelőjének, ez a tekintély tovább öröklődött az ókori orvoslásban is, hiszen olyan tudást feltételezett, ami az ember életében kiemelkedően fontosnak számított. Az ókori görögök már igen magas szinten művelték a gyógyítást, erről Hippokratész neve is bizonyságot tesz, ám a középkorban jelentősen visszaszorult a tudomány. Az addig felhalmozott tudást félretették, az orvoslást egyházi keretek közé szorították, ami évszázadokra meghatározta a tudomány sorsát. A reneszánsz és a humanizmus lazított a kötöttségeken, és felélesztették az ókorból hagyományozott és az arab tudósok általi gyógymódokat, de még ezek sem tudták megfékezni azokat a pusztító járványokat, melyek időnként csaknem kiirtották Európa lakosságát. A kolostorokból és az egyház által fenntartott kórházakból végül a világi életbe is behatolt a gyógyítás, a felcserek és borbélyok világát valamint a népi gyógyászatot meghaladó, a felvilágosodásban létrejövő orvostudomány ugyanakkor csak a felvilágosodás korában nyerhetett polgárjogot. A kor orvosai – ellentétben az egyház inkább lelki és morális betegségeredetével – a testet, mint autonóm szervezetet kezdték vizsgálni, mely a géphez hasonlóan elromolhat, ugyanakkor javítható. Az eredmények magukért beszéltek, az elhalálozások száma valamelyest csökkent, és egyre több kórnak sikerült megállapítani az eredetét, okozóját. Az ipari társadalom urbanizálódása azonban újabb problémákat vetett fel, mely immár lelki eredetű, vagyis pszichés alapokat feltételezett, ezért a testi orvoslás mellett a mentális állapotok mibenléte is felkeltette a tudomány érdeklődését. A kémia fejlődése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az orvostudomány alkalmazni kezdte azokat a szereket, vegyületeket, melyeket laboratóriumokban kísérleteztek ki, de a fizika jótékony találmányai is megjelentek a hatékony gyógyításban, minek köszönhetően az életkorban növekedés állt be, a korai elhalálozásokban viszont csökkenés volt tapasztalható. A rettegett járványok réme már a múltba veszett, az emberek egészségügyi biztonságérzete soha nem látott mértékben nőtt, viszont a lelki eredetű betegek száma csak egyre nőtt. „Ez a gyógyászat a szervi és a pszichikus szférák szigorú szétválasztásán alapul, az egyes mozzanatok szigorú elszigetelésén és a gyógyszerek oly módon történő tesztelésén, melynek során a páciens hitét, továbbá az orvos-beteg viszonyt gondosan kirekesztik. (Spaemann, 1986)”.

A kultúra modernizációja

A modernizáció a kultúra, szűkebben a művelődés és a művészetek területét sem hagyta érintetlenül, sőt talán a leginkább ott érzékelhető leginkább annak a felfogásbeli változásnak a mértéke, mely látványos irányváltásokban mutatkozott meg.

   Az oktatási ideológiák okozta konfliktusok már jóval a modernizáció előtti korokban megjelentek, a tét akkor is az egyház és a világi dominanciáért folyt, a középkori Itáliában a „világi befolyásukhoz ragaszkodó püspökök és a tomista dominikánusok sok évtizedes harca az egyetemek ellenőrzéséért ezért tekinthető a modernizáció egyik legkorábbi ütközetének (Nagy Péter Tibor, 2012: 13)”.Az oktatásért tehát a premodern időkben is heves harcok folytak az egyház és az állam között, de a szekularizáció következtében azonban utóbbi került ki győztesen, ami a szakralitás fokozatos lebontásában volt érdekelt. A protestantizmus térnyerése újabb nehézségek elé állította az immár katolikus oktatást, mivel a tanulókért folytatott küzdelemben a saját „házatájáról” érkező konkurenciával is számolnia kellett, amit tovább gyengített a oktatási reformokat támogatók és ellenzők tábora közötti ellentét. Ebben a csatában azonban maga az oktatás profitált leginkább, mert egyrészt az áthagyományozott struktúrák fennmaradtak, de a modernizációs törekvéseknek köszönhetően újabb tudáshalmazzal gazdagodott az elsajátítandó ismeretek köre. Elindult a tömegoktatás, ami milliók számára megnyitotta az utat a társadalmi felemelkedés előtt, ez ugyancsak jótékony hatással volt az akkortájt terjedő információközvetítő médiumok fellendülésére, de elérhetővé tette a művészeteknek és az irodalomnak – immár nem csak az elitek kiváltságaként – a könnyebb befogadását.

   A művészetek már a reneszánsz idején megmutatták hajlandóságukat a megújulásra, ez pedig jóval megelőzte azokat a modernizációs törekvéseket, melyek a gazdasági, tudományos és társadalmi életben csak évszázadokkal később jelentkeztek. A művészet rugalmasságára és érzékenységére azonban mi sem jellemzőbb, hogy az értékek védelme mindennél jobban érvényesül, hiszen az alkotások célja nem a múlandóság, hanem az öröklét, ezért az a fajta végleges szakítás a múlttal, ami a modernizáció szinte mindegyik szegmensére vonatkozik, a művészetet érintetlenül hagyja.

   Már a XIV. században érezhető volt a változás szele, és ez Itáliából kezdett fújni, főleg az olyan városállamokból, melyek a virágzó kereskedelmüknek köszönhetően módos középosztályt termelt ki. Az egyház mellett az állam is megmutatta hatalmát és gazdagságát, ez tükröződik azokon az épületeken, mitöbb monstrumokon, melyeket világi céllal emeltettek, de nem a legfelsőbb evilági hatalom számára, hanem a köz javára. A XV. századra felismerték az antikvitás érdemeit, és újraélesztették azokat a kor ízlése szerint, ehhez viszont szakítani kellett az addigi hagyományokkal, ami eleinte az egyház ellenvetését, majd partnerségét vívta ki. Az egyház hallgatólagosan elfogadta a korszak témaválasztásait, de még mindig a legnagyobb megrendelőnek számított a művészek körében, ezért és persze belső indíttatásból a természeti és emberábrázolások mellett még jelentékeny mű szólt az evangéliumi eseményekről. A művészetek közül talán a zenében történt meg az a fundamentális változás, ami szinte új művészeti ágként jelent meg, ezt a többszólamúság jelentette. A történelem során még soha nem zenéltek úgy együtt, hogy az a harmóniára épült volna, és bár Püthagorasznak köszönhetően a hangközök és hangzatok matematikai és fizikai törvényszerűségeire is fény derült, ez a szabályosság azonban a korai keresztényéggel háttérbe szorult. A művészetek tehát megelőzték koruk fejlődési folyamatait, de arra is képesnek bizonyultak, hogy visszatérjenek a gyökereikhez, persze megtartva azokat az értékeket, melyekkel gyarapodtak az idők során. A modernizáció tehát nem érte váratlanul a „múzsai tudományokat”, a változások inkább magukban a művészekben zajlottak le. Az önállósodás szabadsága nem feltétlenül volt egyensúlyban a társadalmi és piaci elvárásokkal, így a művészet modernizációjának egyik szimbóluma maga az éhező művész lett, akit a siker reménye kecsegtet. A modernitás elől azonban a művészet sem tudott menekülni, a XIX. század végére számtalan „izmus” tanúskodott arról a plurális szemléletről, mely a világ reprezentációját heterogén nézőpontokba rendezte. A XX. századra már szinte teljesen feloldódott a művészet, a kortársnak nevezett, valójában semmilyen stílussal sem rokonítható szubjektív önkifejezés gyakorlatilag megtagadta elődei szellemét, melyhez a szórakoztatóipar és a gazdasági szféra profitorientációja is rátelepedett, lassan megfojtva a szabad szellemet és a piac törvényszerűségek igájába hajtva a teremtő kreativitást.

   Ha nem is oly mértékben és sebességgel, de a modernizáció hatással volt az értékszemléletre is. A társadalom életmódjának megváltozása, a gazdasági lehetőségek vonzereje, a feszes szabályok lazulása, a korábbi társadalmi rétegződés felbomlása, a vallás relativizálása mind olyan tényezők voltak, melyek egyenként is hatással lehettek a kor társadalmára, így együtt – még ha nem is egy időben – azonban mindenképpen kikezdték azokat az értékeket, melyek addig csaknem ezer évig uralkodók voltak a nyugati társadalmakban. A modernizáció egyik alaptézise, a progresszió ugyanis nem elégszik meg azzal, hogy nem ismeri el a múlt értékeit, hanem a maga cinikus módján ellehetetleníti vagy a nevetség tárgyává teszi, ami annyival rosszabb egy agresszív befolyásnál, mert ez legalább a dacból kifolyólag az adott értékek megerősítését is szolgálhatja.

A modern politika – forradalmak és demokrácia

A történelmi változások mindvégig közrejátszottak az emberiség életvilágában, bár koronként és területi dimenziókban máshogy élték meg az idő múlásához kötött társadalmi folyamatokat. Politikáról a szó mai értelmében csak az antikvitástól beszélhetünk, bár a korábbi évezredek során is léteztek hatalmi, társadalmi történések, ezek ismertetésétől most eltekintünk, inkább a mai valóság előzményeire helyezzük a hangsúlyt.

   A görög városállamokban létrejött népuralmi rendszer volt az első olyan hatalmi struktúra, amely sok hasonlóságot mutat a jelenlegi politikai rendszerekkel, hiszen a demokrácia bölcsőjének tekintett archaikus közösségi tér volt az, amelyik egy addig teljesen újszerű társadalmi berendezkedést valósított meg. A népakarat közvetlen megjelenítése nem csak a magánvélemények kinyilvánításának adott helyet, hanem a tudományok és a művészetek számára is szabad teret adott. Hellász hanyatlása után a Római Birodalom vette át az ókori balkáni ország hatalmi szerkezetét, ám idővel visszatértek a despotikus hatalmi rendszerhez, így a demokrácia kora – ha csak időlegesen is – leáldozott.

   A népuralomra épülő ókori államszerkezet csak egy rövid és „kísérleti” epizódja volt a történelemnek a tradicionális társadalmak rendszerek tengerében, mert évezredek óta a központosított abszolutizmus volt a legjellemzőbb hatalmi struktúra a világ más részein is, függetlenül azok térbeli, vallási vagy gazdasági tényezőitől. Ennek a „politikai kitérőnek” tehát még nem jött el az ideje, és a késő római kort követő, a kereszténységet államvallásának tekintő uralmi felállások is az akkor hagyományos gúlaszerű politikai képződményt választották. Ennek a tetején a király állt, mely az egyház támogatását élvezve tartotta magánál a hatalmat, alatta az általa kinevezett nemesek, majd a paraszti vagy jobbágy réteg. Az uralkodó csak az egyház engedélyével viselhette címét, így ez a struktúra erőteljes vallási befolyással bírt. Ez a felállás csaknem ezer éven keresztül működtette az európai politikát, melyben a király (vagy császár) egymaga jelenítette meg országát, annak gazdaságát és viszonyát más országokkal szemben. Bár az uralkodó úgy tekintett országára, mint saját tulajdonára, a felelősség nagy része is rá hárult, ugyanakkor érdeke csak ritkán egyezett alattvalói érdekeivel. Ennek az öröknek hitt állapot illúziójának a XVII. században Angliában kitört polgári forradalom vetett véget, mely során egy féldemokratikus államrend kikényszerítése során megcsappant az uralkodó hatalma. Radikális változásról ugyan még nem beszélhetünk ekkor, mert a feudális alapú gazdaság megmaradt régi formájában, de ez az esemény megteremtette a hivatásos politikus alakját is, és azzal a tanulsággal is zárult, hogy bizony fel lehet újítani egy olyan politikai rendszert, mely a régmúltban már sikeresen működött. Európában az események innen kezdve felgyorsultak, köszönhetően a gazdaság átalakulásának, az egyházszakadásnak és a tudományok feléledésének és nem utolsó sorban a nyomtatott média hatásainak. A gondolkodók olyan társadalmi változások irányába kívánták terelni a közvéleményt, melyek gyökeres átalakulásokat sürgettek az élet minden területén, de főleg a hatalmi kérdéseket érintően. A várva várt esemény 1789-ben el is érkezett, mégpedig olyan pusztító vehemenciával, mellyel csak az akkortájt rettegett járványok rendelkeztek. A párizsi forradalom már a modern európai polgár politikai tette volt, benne olyan eszményképekkel, mint a szabadság, testvériség, egyenlőség, de olyan eszközök alkalmazásával is, mint a guillotine. A forradalom - ahogy ez lenni szokott - „felfalta gyermekeit”, de reformok iránt érzett olthatatlan vágy végigsöpört Európán, lefektetve egy új politikai rendszer alapköveit. Létrejöttek a nemzetállamok, melyek deklaráltan elválasztották egymástól a kulturálisan összefüggő népcsoportokat, és hogy ez nem sikerült tökéletesen, annak ékes bizonyítékai az ezzel járó etnikai feszültségek. A háborúkat a szabadság zászlaja alatt vagy pusztán a területek birtoklása végett indítottak, a vallási indíttatású fegyveres konfliktusok eszkalálódása ekkorra már elvesztette jelentőségét, hiszen a politikai változás első tényleges hatása a szekularizáció mindenre kiterjedő megvalósítása volt, beleértve az állam és a közoktatás vallástalanítását is. Az ősi szakralitás tagadása más területeken is megjelent, a jog immár nem isteni kinyilatkoztatásnak (tízparancsolat) számított, hanem az embernek önmaga korlátozására alkalmas eszközévé vált. A felvilágosodás hatása a hatalom szerkezetében is nyomot hagyott, a hatalmi ágak szétválasztásának rousseau-i elve egyre több helyen érvényesült, mely a népképviseleti államszervezetekben egyre inkább meggyökeresedett, így egymás ellenőrzésére alkalmas eszköznek bizonyult, bár - tegyük hozzá – nem mindenhol maradéktalanul. A gazdaság, bár önálló ágazatként működött egyre inkább összefonódott a politikával, ami egyrészt hasznosnak bizonyult az egyes országok gazdasági, így befolyási erejének növelésével, másrészt ez a szoros kapcsolat azt is jelentette, hogy az egyik problémája kivetült a másik megítélésére is. Amíg a politika a népakarat megnyilvánulásaként hozta meg (kellene meghoznia) döntéseit, addig a gazdaság a saját érdekeit tartja szem előtt, ami sokszor ellentétes a többség akaratával. Erre jöttek létre azok a szakmai alapon szerveződött, a céhekből kinőtt szervezetek, melyek feladata lett a két ágazaton kívül rekedt, de mindkettőben tevékeny részt vállaló társadalmi szereplők védelme. A szakegyletek, majd a későbbiekben a többi érdekvédelmi szervezet hidat képezett a gazdaság, a munkások és a politika közé, hogy védje a munkavállalók érdekeit, ez jellemzően a modernitás szülöttje volt, és ez egyben a baloldaliság alappillérévé is vált, mely eszme később a politika színterére is benyomult a szociáldemokrácia, majd a kommunizmus égisze alatt. Utóbbi térnyerése a XX. század elején megdöbbentette a világot, de kijelenthetjük, hogy Lenin és Sztálin uralma egyben a modernitás gyermeke is volt, persze ortodox kivitelben, ahogy később a közép-kelet európai államok is követték ezt a mintát. Ez a politikai rendszer azonban merőben más utakat járt be, mint a nyugati, euro-atlanti polgári demokráciák. Bár a kommunista rezsimek is a népfelségre hivatkoztak, valójában a hatalom egy szűk köré csoportosult, akik nem riadtak vissza az erőszak bármely formájától, így ez a „folyamatos forradalom” igen sok hasonlóságot mutatott a XVI. század végi párizsi eseményekkel. A Szovjetunió azonban nem elégedett meg a saját népei feletti zsarnoksággal, a II. világháborút követően hatalmát kiterjesztette Európa keleti államaira is, melyben hasonló politikai struktúrák érvényesültek, mint a szovjet birodaloméban, de az itt tapasztaltaknak már vajmi kevés köze volt ahhoz a kapitalista és imperialista gazdaságokhoz, melyek a modernitást az útjára eresztették.

A modern gazdasági fordulat – ipari forradalom

A tradicionális rendszerek gazdasági struktúrája a földművelésen és a birtokrendszeren alapuló hűbéres vagyis feudalista rendszer volt. Ez a típusú gazdaság nem csupán a javak előállítási módjára vonatkozott, hanem egyben determinálta azokat a társadalmi, kulturális és hatalmi erőviszonyokat, melyek jellemezték ezt a közel ezer évig (néhol tovább) tartó időszakot. Az ókori demokráciákat követő egyszemélyi uralmi rend a fenntartása érdekében olyan hűbéri rendszer kialakításában és fenntartásában volt érdekelt, melynek alapja a föld vagyis a birtok, mint az uralkodó iránti hűség bére. Ez elsősorban azokat a népeket érintette, akik már letelepedtek, vagyis szakítottak a nomád, vándorló esetleg fosztogató életvitelükkel, így a föld egyben a hazájukat, otthonaikat is jelentette. A létfenntartásra leginkább jellemző termelési mód az önfenntartó gazdálkodás volt, melynek egy része a földbirtokost, más része pedig az egyházat illette. A feudalizmusban tehát jelentős szerepet játszott az egyház is, de nem csupán mint a kötelező érvényű keresztény vallás intézménye, hanem az egészségügyi, oktatási és kulturális funkciókat is beleértve. Az évszázadok alatti fejlődés következtében a jobbágy már nem csak saját maga számára állította elő a föld teremtette javakat, hanem a felesleget cserére is tudta bocsátani, így a kereskedelem és a kézműipar is egyre inkább fejlődött. A földrajzi felfedezések újabb lendületet adtak a főleg nyugati államoknak, melyek gyarapodása egyben kihatott a tudományok fejlődésére is, így finanszírozni tudták azokat a kutatásokat, melyek a technológiában később megjelentek. A felfedezések révén kifejlődött az a kereskedőréteg is, amely a gyarmatokról behozott termékeket áruba bocsátotta, így kialakulóban volt egy egyre gazdagodó, tehetős és befolyásos társadalmi réteg, melyből később a polgárság növi ki magát. Az Angliában lezajlott polgári forradalom már a politika színterére vitte a változások iránti akaratot, de a gazdaságnak még várnia kellett azokra a találmányokra, melyek alapjaiban változtatták meg a társadalmi munkastruktúrákat. A XVIII. századra azonban megtörtént az a lépés, amit ipari forradalomnak nevezünk, és a gőzgépek megjelenésétől datáljuk. Ezek a gépek teljesen átformálták a gazdaságot, az addigi agrártársadalmakból ipari társadalmak váltak. Hogyan is történt mindez?

   A találmányok először a mezőgazdaságban gyökeresedtek meg, a gépek növelték a termelékenységet, ugyanakkor ki is váltották az emberi munkát, így tehát a tudomány egyre inkább a gazdaság szolgálatába szegődött. A föld, mint szakrális és életadó közeg ezzel megszűnt, innentől kezdve csak hasznot hozó alapanyagként funkcionált. „A modern ész számára a föld egyszerűen csak talaj. Önmagában álló, más létezőktől, emberektől, állatoktól, gépektől elválasztott anyag, melyet, ha megfelelően kezel, akkor abban a kívánt növények elegendő mennyiségben erednek meg és válnak hasznosíthatóvá benne. A talaj önmagában állása a ráció számára azt jelenti, hogy a talajművelés nincs hatással például a városok nagy értékű telkeire, legfeljebb akkor, ha művelésük és beépítésük között kell választani…” (Bogár, 2003: 39).

   Közben a városok az ipar fellegváraivá váltak, ahova a földönfutó parasztok megélhetésükért kénytelenek voltak ugyan minimális jövedelemért, de legalább a létfenntartásukat biztosító bérért költözni, ez pedig az urbanizáció megugrását váltotta ki. A közlekedés fejlődése és a mind újabb, a gazdaságban jól használható találmányok elterjedése olyan gazdasági növekedést generált, mely egy igen gazdag, tőkével rendelkező réteget teremtett, mondhatjuk, hogy a régi arisztokrácia romjain.

   A tudomány bemutatásánál már említést tettünk a „láthatatlan kéz” elméletre, mely a gazdasági folyamatok „államtalanított”, liberális gyakorlatát írja le. Ez a vezérelv kitaposta az utat azok előtt a piaci működési szisztémák előtt, melyek a XIX. század végére jelentősen átformálták a gazdasági környezetet. A korlátlan gazdasági erő és a liberális politika azt eredményezte, hogy előbbi jóval túlnőtt utóbbin, így a politika szerepe alárendelődött a gazdaság érdekeinek. A smith-i laissez faire a munkaerő szabad áramlását, a földek teljesen szabad adásvételét, az ipar és a belkereskedelem állami szabályozásának megszüntetését és a szabad külkereskedelmet sürgette, mely egyértelműen a gazdaság „hatalomátvételét” célozta meg, utólag elmondhatjuk, sikerrel.

   Mindenképpen említésre érdemes a pénzpiac jelenléte ebben az összefüggésben, míg a premodernitásban a fiskális erőforrások szerepe jórészt a királyi kamarásra, esetleg a pénzváltókra korlátozódott, addig a gazdasági fejlődéshez szükséges anyagi források már nélkülözhetetlenné tették azokat az intézményeket, melyek a bankok jelentettek. A bankpiac szerepe a gazdaság erősödésével nőtt, és idővel túl is lépett rajta, ugyanakkor szimbiotikus viszonyban is voltak egymással, hiszen a piaci prosperitás és a tőkét mozgató pénzintézetek egymásra utaltsága tette rentábilissá, sőt hatalmi tényezővé mindkét szektort.

   A gazdaság azonban a hatékony adóztatásnak, az imént említett érdekvédelmi követeléseknek és a jóléti intézkedéseknek köszönhetően idővel pozitív irányba terelte a társadalmi létet, megjelentek az egészségügyi ellátások, a nyugdíj és egyéb olyan szociális juttatások, melyek azelőtt nem voltak lehetségesek.

A modernizálódott társadalom

Az eddig bemutatott szegmensek adják egy társadalom fundamentumát, alapvető jellemzőit. A premodern társadalmakban a felsorolt tényezők szervesen kapcsolódtak azokba a társadalmi struktúrákba, melyek megjelenítettek egy korszellemet, ideológiát, hatalmi szerkezetet, azonban ezek leválasztása a társadalomról az eddigiektől egészen eltérő képletet eredményezett. Jelen tanulmányban a társadalmat, mint organikus egészet kezeljük, melyben az emberi közösségek főbb attribútumain van a hangsúly, persze kitérünk azokra a részösszetevőkre is, melyek, ha nem is meghatározzák, de befolyásolhatják egy társadalmi szisztéma életét.

   A család az emberi közösség legmeghatározóbb egysége, szerepe nem csupán a reprodukcióban merül ki, hanem olyan egységet alkot, mely egy nagyobb közösség életére is hatással van. A tradicionális korban a család egy önálló struktúrával bíró csoportszerkezet volt, mely egyrészt felölelte a generációkat, másrészt meghatározta azokat a normákat, amelyek rangsorolták a benne szereplő egyének családon belüli pozícióit. Ezeket a szabályokat a külvilág megerősítetette vagy módosította, de a „családüzem” alapvető felépítményét az idők alatt egy biztonságot adó, önmagában is életképes szervezetté alakította. A középkor családja önfenntartó volt, tehát a legfontosabb erőforrások tekintetében nem szorult másra, lakóhelye ideális környezetet biztosított a felnövekvő utódok gondozására, és az öregek, tehetetlenek védelmére, így kialakult egy olyan belső familiáris szolidaritás, mely megóvta a családon belüli szereplőket. A tagok szerepe rögzített volt, mind vertikálisan (szülő-gyerek), mind pedig horizontálisan (férj-feleség), ezt egyfelől az életkor biztosította, másfelől pedig azok az ősi szerepkategóriát, melyek a leghatékonyabb túlélést biztosították. A hagyományos családban az egyéni érdek mindig alárendelődik a közösségi érdeknek, és ez a törvényszerűség egyben a család fennmaradásának, így a szoros kötelékeknek is a záloga. A tradicionális közösségi élettér alkalmas volt olyan többnemzedékes együttélésre, mely integrálni volt képes a rokoni kapcsolatokat nem csak a vérvonal szerinti, tehát genetikai azonosságok alapján, hanem az egymásrautaltság szintjén is. Ehhez persze olyan területi elhelyezkedés volt szükséges, amelyben elfértek a család tagjai, erre pedig a földműveléshez kapcsolódó település-szerkezetek voltak a legalkalmasabbak. Bár megemlíthetjük az elszigeteltség kockázatát, hiszen volt olyan közösség, melynek több kilométeres környezetében nem volt más emberi csoport, de a rituális alkalmaknak köszönhetően több lehetőségük is nyílt a társas érintkezésre. Az iparosodás vetett véget ennek a családszerkezetnek, mivel egyrészt leértékelődött a mezőgazdasági munka, másrészt az ipar a városokba csalta vagy űzte a családokat, akik itt teljesen eltérő életmódra kényszerültek.

   Városok természetesen már a civilizáció kezdete óta jelen voltak az emberi történelem során, de ez az újfajta konstrukció merőben más volt, mint a hagyományos társadalmak élettere, mely a vallás épített megnyilvánulása, a templom és a kereskedelmet, árucserét kiszolgáló piac köré épült. A középkori városok fejlődését és terjeszkedését elsősorban a természetes népszaporulat szabályozta, de a modernizáció hatásaként a városok népességének ugrásszerű emelkedése immár a „bevándorlóknak” köszönhető. „Az iparosítással együtt járt a növekvő urbanizáció, a népességnek a vidéki területekről a városokba és a nagyvárosokba való vándorlása” (Giddens, 2008: 699). A városi lakhatás merőben különbözött a vidéki, főleg a tanyasi körülményektől, mert a szűk otthonok már képtelenek voltak befogadni egy nagycsaládot, így a felnövekvő generációk hamar „kirepültek a családi fészekből”, minek következtében a vertikális családi struktúra szinte teljesen eltűnt, vele együtt az a rangsor, mely szabályozta a családokon belüli normákat. A családok szétesésében szerep játszottak az új munkakörülményekkel járó családmodell konstellációk, melyek a nők munkába állásával teljesen átalakították az addig stabil familiáris szerkezetet. A kétkeresős családmodell következménye a női egyenjogúság kivívása (emancipáció) valamint a születések számának drasztikus csökkenése lett, utóbbiban közrejátszott a lakhatással kapcsolatos, már említett problémák megoldatlansága is. A kezdeti népszaporulatot tehát előbb stagnálás, majd rohamos csökkenés jellemezte, amit csak a gyarmatokról és más, szegényebb országokból történő migráció tudott időlegesen ellensúlyozni, ami pedig etnikai és társadalmi konfliktusokat eredményezett. A vándorlás, főleg a népvándorlás nem volt ismeretlen a premodern időkben sem, hiszen számos nép úgy lelt új hazára, hogy lakhelyét valamilyen okból (természeti csapások, más népek zaklatásai) volt kénytelen elhagyni, de ezek a mozgások elsősorban az adott össztársadalmat vagy legalábbis túlnyomó részét érintették, és elsősorban a túlélés vezérelte ebbéli cselekedetüket. A modern időkben már kollektív mozgásról kevésbé beszélhetünk, mert a költözés egy-egy család döntése alapján jön létre, csak ritkán adódik olyan helyzet, hogy nagyobb, azonos népcsoportok határoznak szülőföldjük elhagyása mellett (pl. ír burgonyavész). Az iparosodás előidézett olyan migrációs folyamatokat, melyek teljesen átrendezték egy ország adott területének demográfiai mutatóit, egyes helyek szinte teljesen kihaltak, másutt pedig – főleg a városokban – a túlnépesedés veszélye forgott fenn. Az Amerikai Egyesült Államok - óriási területének köszönhetően - jó ideig fel tudta szívni a bevándorlók tömegét, ez viszont olyan megapoliszokat eredményezett, mint New York, ahol az emigránsok nemzeti identitása két generáció után szinte teljesen elkopott. A népességmozgások másik motivációja egy jobb élet reménye, ami a társadalmi ranglétrán belüli feljebb emelkedést célozza meg. Ezek a lehetőségek azonban nem voltak mindig ennyire egyértelműek és viszonylagosan könnyűek, hiszen a modernitást megelőző korszakokban a társadalmi rétegződés olyannyira stabilan tartotta magát, hogy a feljebblépés esélye egyenlő volt a zérussal.

   A premodern korban a magasabb társadalmi rétegek vagyis az arisztokrata rendek a jutalmazás és az öröklődés útján rögzítették pozícióikat, azonban ezt a típusú társadalmi egyenlőtlenséget konszenzus tartotta életben, melynek alapja a vallás, illetve annak intézménye az egyház és a társadalmi rangban feljebbvalóhoz feltétlen lojalitás volt. A hierarchia legtetején az uralkodó állt,, majd őt követte a vagyonnal rendelkező arisztokrácia, végül a földművelő jobbágyság, közéjük ékelődött az állam fenntartására alkalmazott bürokrata réteg. Ez a struktúra gyökeresedett meg az emberi társadalmak évezredeinek történelmében kezdve a civilizációk kialakulásától egészen a modernitás kezdetéig, mikor eltöröltek minden kiváltságot, rangot, megkülönböztető címet.

   A kapitalizmus tárnyerése újabb társadalmi hierarchiát épített a lerombolt helyére, de itt már a tulajdonolt tőke határozta meg a társadalmi helyzetet. A gazdasági tulajdonnal rendelkezők képezték a társadalom elitjét, akiknek befolyása az élet szinte minden területére kiterjedt, beleértve a politikát, kultúrát illetve a tudományt. Az alsóbb szinteken helyezkedtek el azok, akik nem rendelkeztek olyan materiális eszközökkel (gépek, gyárak, pénz), melyek segítségével valamilyen terméket képesek lettek volna előállítani, így a gazdasági környezetben csak a fizikai vagy szellemi kapacitásukat tudták áruba bocsátani, melyért cserébe pénzt kaptak, kialakult az osztályokra épülő társadalmi rangsor. Ennek az osztályszerkezetnek a csúcspontján a gazdasági tőkével rendelkező kis létszámú csoportok helyezkednek el, akiknek a kezében van az előállított vagyon döntő része, így egyéb hatalomra is szert tehetnek. A politikai hatalmat azok a befolyásolási potenciállal rendelkezők birtokolják, akik a döntéshozói testületeket irányítják, alattuk egy polgári réteg helyezkedik el (tanítók, mérnökök, bürokraták), majd a piramis alján a munkásosztály, aki végzik az effektív termelő munkát. Ez a társadalmi rétegződés ugyan nem olyan merev, mint a rendi felépítésű feudális társadalmaké, azonban az felfelé törekvés a szintek között még mindig nehézkes, hiszen érdekeket sérthet. Ez a tagozódás határozta meg a modernitás társadalomszerkezetét csaknem másfél évszázadig, de az ezzel járó feszültségek előbb-utóbb felszínre kerültek és robbanásszerű változásokban öltöttek testet. A rendi társadalom felbomlás és az osztálytagozódás ugyan új létformákat hozott, ám ezek nem váltották be a hozzá fűzött reményeit, nőtt a bizonytalanság, a társadalmi létbizonytalanságra nem születtek megnyugtató megoldások, ennek következménye a kommunista és a nemzetiszocialista rendszerek kialakulás és (részleges) győzelme lett, mely az internáló és koncentrációs táborokhoz vezetett. A modernitás megbukni látszott, ezért a létéért való küzdelemhez megújulásra volt szüksége, mely a fogyasztói társadalomban, a jogok kiszélesítésében és a gyarmatok felszámolásában kulminálódott, mindennek az ára, pedig a globalizáció társadalmi elfogadtatása lett. „A modernizációban mint társadalmi folyamatban nem az a baj, hogy valamit létre akar hozni, hanem legtöbbször az új megteremtését a régi lerombolásával akarja elősegíteni. Sok esetben a modernség a reformok kiindulópontja éppen valaminek a lerombolását jelenti, holott maga a szó: reform, valami réginek az újraformálását hogy ne mondjam: továbbépítését jelenti” (Hoppál 2007:9).

- folytatjuk -

Irodalom

Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába (Osiris Kiadó, Budapest, 2003)

Briggs, Asa – Burke, Peter: A Social History of Media from Gutenberg to the internet, Cambridge, Polity Press, 2009 (magyar kiadványban: A média társadalomtörténete Gutenbertől az Internetig, Budapest, Napvilág Kiadó, 2012)

Giddens, Antony: Szociológia (Osiris Kiadó, Budapest, 2008)

Hoppál Mihály: Hagyomány és modernitás között (In. Csepeli György, Hoppál Mihály: Hagyomány és modernitás, Szeged, 2007, Csongrád Megyei Közművelődési, Pedagógiai és Sportintézmény)

Horkheimer, Max – Adorno, Theodor W.: A felvilágosodás dialektikája (Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2011)

Kant, Immanuel: Mi a felvilágosodás? (In. A vallás a puszta ész határain belül és más írások, Magyar Elektronikus Könyvtár, http://mek.niif.hu/06600/06616/)

Lorenz, Konrad: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne (IKVA Könyvkiadó, Sopron, 1988)

Luckmann, Niklas: A tömegmédia valósága (Gondolat Kiadó, Budapest, 2008)

Nagy Péter Tibor: Oktatás-Történet-Szociológia (Iskolakultúra, Veszprém, 2012)

Smith, Adam: The Wealth of Nations (A nemzetek gazdagsága, 1776)

Spaemann, Robert: Vége az újkornak? (Peter Koslowski, Robert Spaemann, Reinhardt Löw: Moderne oder Postmoderne? Zur Signatur des gegenwärtigen Zeitalters, VHC, Weinheim, 1986)