Jánosy István: Óda
Istennőm, végzetem, mindenem, magyar nyelv!
Néked szánom oda kérész életemet.
Míg más bódult világgal, szerelemmel,
fóliánsokba bújva láthattál engemet:
Zrínyi, Balassi, Pázmány, Apor Péter
volt számomra fájó vizsgatétel.
Nem a nép ajkáról lestek el téged:
ott, hol születtem, más nyelv dala réved.
Fülem is először elegyes beszéddel
ismerkedett: küzdöttem sok nehéz szeszéllyel.
Oly elfogódva imádtalak Téged,
mint trubadúr Hölgyét, kit el nem érhet.
Csodáltalak úgy, mint agg Vejnemöjnent:
zűrből ki játszva alkotott világot,
kinek minden szava dallá vált a ködben,
s boszorkány-erejével senkinek se ártott.
Magasi apám volt nékem Vejnemöjnen,
aki, ha szólalt, éledtek lelkes lények:
kis tehenek, lovad; s most hogy tűnt a ködben,
hangjában hallom a szép magyar beszédet.
A nyelvek, mint az emberek, élnek:
születnek, öregednek, kihalnak.
Lehet, Téged mind gyérebben beszélnek,
lecsupaszítva lomtárba utalnak.
Én mégis, azért is csak Téged szeretlek!
Én koldus trubadúr, holtig nem feledlek.
A Te hangjaidon sikoltott az Égbe
Legtöbb önáldozat-kín, fájdalom.
Veled kiáltott férfi máglyán égve,
s a gályapadon; vad sivatag tájakon,
úr-kény alatt nyögő rabszolganő,
janicsárrá vitt fiát sirató ünő.
Ha már elvetted életemet,
végső nagy áldozatomat fogadd!
Elszántan vallom szívem füllesztő félsszel:
addig élek, ameddig Te élsz, nyelv –
beléd kódoltam minden titkomat;
benned múlok, ha mohos sír temet!