Garai Gábor: Magyarul

Miféle beszéd ez?
                       Idegen meg nem érti.
S aki csak ezt beszéli –
                           mindenütt idegen.

Vízözön örvényében elárvult égi fészek,
hogy tudtál megmaradni,
                             keselyük őrületében,
lomb-szőtte gerle-szállás,
                              testvértelen magányban?

Ki hoz neked naponként olajágat?
Ki nógat a partra:
                     megtérhetsz szárazon?!
Hisz vérhabos sziklák közt értél partot te mindig,
s örök forgásban kerülget a téboly,
mint pontot a pörgő tér,
                           a bezárult kör közepében…

Nap. Ég. Hal. Kő. Szél. Víz…
                                    Szeretsz?
                                                Szeretlek!

Viszlek magammal, anyám sütötte kenyérkét.
Megáztatlak idegen tengerekben,
s tisztán kiemellek a hullám-törte hínárból.

Mint testté lett csoda – létem a rendjeled:
százszor kiirtott néped –
                              ki tudja, hogy? –
                                                    élve maradt!

No lám, a boldogabbak bámulva körülállnak –
s egy árva szót sem értenek az egészből.

De mint élő vizet ízlellek én:
Hitvallásom vagy, s álorcám, ha kell;
lég-gyökerem,
                  megtartóm messzi-földön,
s haza-vezérlő pásztor-csillagom.

                                                                                1971